2013. május 29., szerda

Tizenkettedik fejezet.

(Írta: Lorie)



  A harmadik hét után agyilag már teljesen hulla voltam, viszont boldog. Boldog voltam, mert Niall jól van, boldog voltam, mert Niall visszajött, boldog voltam, mert visszaállt a rend...
  Az egyetlen dolog, ami nyugtalanított, a viselkedésünk volt. Bármikor találkoztam Niallel, köszöntünk egymásnak, megkérdeztük, hogy hogy vagy, és azt feleltük, hogy 'Köszönöm, jól...' ...és ennyi volt az egész beszélgetésünk.
  Kedd volt, szakadozott a borult ég. Néha el kezdett csöpögni az eső, de pár perc elteltével abba is hagyta. Épp Rikki-hez tartottam, hogy aztán Zayn-hez menjünk, mikor végre elhatároztam magam. Meg fogom tenni. Beszélni fogok Niallel.
  Még nem tudtam, mit fogok mondani neki, de azt tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Bármi jobb ennél a helyzetnél.
  - Hope, indulhatunk? - kérdezte Rikki.
  - Oh, bocsi, persze. - rezzentem ki gondolatmenetemből.
  Annyira biztos voltam a dolgomban, viszont Zaynék háza előtt mégis megtorpantam.
  Rikki csöngetett.
  - Gyertek, nyitva! - hallottam egy tompa hangot a házból. Rikki elindult befelé, de mikor látta, hogy én nem követem, vissza fordult.
  - Nem jösz? - kérdezte. Hálás voltam neki, mert ettől a mondattól megint megjött a bátorságom.
  Rámosolyogtam és én is beléptem a kapun.
  Rikki nyitotta a bejárati ajtót, és én már éreztem a gumót a gyomromban. Áááá, nem akarom, nem akarom! Neeee, miket beszélek? De igen is, akarom! Ezt most akkor is végig fogom csinálni! - cikáztak bennem a gondolatok.
  Annyit hezitáltam a küszöbön, hogy már kezdett Rikkinek is feltűnni.
  - Minden rendben? - kérdezte értetlenül.
  Tétován bólintottam, majd követtem őt a nappaliba.
  A szoba, ahova beérkeztünk, üres volt.
  - Hahóóó! - kiabált Rikki.
  - Meglepetés! - jött ki a fürdőből Zayn.
  - Wow! - ölelte át Rik. - Micsoda haj!
  - Nos, a fodrászod tényleg kitett magáért - mondtam.
  Mosolyogva lenéztem a padlóra, majd a szemem az egyik szoba ajtajára vándorolt, ami éppen kezdett kinyílni. Niall állt ott teljes alakjában.
  - Szia... - mondtam.
  - Szia - mosolygott vissza. - Hogy vagy?
  - Köszi, jó... mármint... - megint inamba szállt a bátorságom. Hülye, gyáva nyuszi! - Niall, kérlek át jönnél velem a másik szobába? - kérdeztem.
  - Hát... persze... - tisztán láthatóan meglepődött, hogy eltértem az eredeti ''szerepjátékunktól''.
  Bementünk az egyik vendégszobába, és bezártam magunk mögött az ajtót. Leültünk az ágyra. Nagy szemekkel nézett rám, várt. De én csak hallgattam. Annyi mindent akartam mondani neki az elmúlt hetek során, de soha nem mertem. Most itt lenne az alkalom, de mégsem tettem. Elvesztem a pillanat varázsában. Egyszerűen nem jöttek szavak a számra, a dolgok, amiket eddig fontornak találtam, eltörpültek a mellett, amit most éreztem. És tisztán éreztem. Ezt tudnia kellett.
  - Niall, én... - kezdtem, de hallkan suttogott valamit, amit nem értettem, de éreztem, hogy valami szelíd, csöndre intő dolog volt... egyre közelebb hajolt hozzám. Úgy éreztem, mintha mágneses mezők lennének körülöttünk, és minél közelebb van, ezek annál erősebbek, annál intenzívebbek... Amint ajka elérte az enyémet, úgy éreztem az eddig apró szikrák most lánga gyúltak, és égetek, és égtek, mintha áramot vezettek volna belém, és azt minden érintésnél átadnám neki, és ahol a bőrünk, ajkunk összeér, ott kisülne... Azt kívántam, bár sose lenne vége. De ez a pillanat szépsége. Hogy elillan. Nem tarthatod vissza, elmegy, de ez teszi külölegessé. Így tette Niall különlegessé.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése