2013. július 8., hétfő

Szünet

Sziasztok!
Ezen a héten sajnos nem jelentkezünk, mert nem leszünk gépközelben és szeretnénk kicsit pihenni is... Viszont jövőhéten már olvashatjátok a következő részt Lorie jóvoltából :) Remélem jól telik a nyaratok és sok jót a táborokhoz, nyaralásokhoz!
Puszi: Nonoo M.

2013. július 6., szombat

Tizennyolcadik fejezet.

- Mi a ...?!-résre nyílt szemeim között pislogtam kifelé és megszemléltem a körülöttem lévő teret. Nem volt szép látvány. Mindenhol poharak, sörös dobozok és üvegek, torta a falra kenve, hányásfolt az egyik fotelon. -Emberek, mi volt itt este??
Kérdésemre senki nem felelt, úgyhogy megdörgöltem csipás szemeimet, sikeresen elkentem a tegnapi sminket és nyújtózkodtam egy nagyot. Akkor tűnt fel, hogy mindannyian egy ágyba fekszünk.
-Jesszusom, most már kezdek félni...-kikászálódtam a kezek és lábak fogságából, majd elindultam az ajtó felé. Akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen azt sem tudom hol vagyok, semmire nem emlékeztem a tegnapi napból. Kivéve az álmomra, ami talán nem is volt álom...
A megszokott fehér szoba volt, ami az utóbbi hónapokban elég sokszor megjelent. A padló olyan volt, mint egy nagy matrac és mindenki ott volt és khmm...nem részletezném de az igaz, hogy érdekes volt. Nagyon érdekes.
Elindultam valami raktár felé, mert hangokat hallottam a kis ajtó mögül. Talán nem kellett volna kinyitnom, mert ahogy lenyomtam a kilincset, azzal a mozdulattal rám borult vagy 20 doboz és ajándéktasak...
-Hééj valaki ásson ki! Ébresztő másnapos brigád! Volt már rosszabb napotok is, csak nem esik nehezetekre  idetolni a hájas hátsófeleteket!-tíz perc után megérkezett a "felmentősereg", de szerintem hamarabb kimásztam volna egyedül is mint az ő "segítségükkel"...
-Megérkeztek a minimentők.-húzta el a mondatot Zayn egy ásítással kísérve.
-Max a kedvetek kicsi. Meg az agyatok. Meg az akaraterőtök és...Akkor inkább azt sorolnám mi nem kicsi.-kacsintottam egyet, de senki nem vette a poénomat. Lusta népség. Végül kiráncigáltak a dobozok közül és csak akkor tűnt fel nekik, hogy az ajándékaim borultak rám, amiket tegnap nem adtak oda, mert annyira bepiáltak. Meg Blake-re figyeltünk a hirtelen rosszullétei miatt. De egy idő után jól lett, leitattuk és már semmi baja sem volt.
-Ezeket nem szabadna látnod! Hol van az én csomagom?? Szegény ...-kapkodott Niall
-Ki a szegény?
-A csomag. Biztos megütötte magát...
-Te hülye vagy...
-Ha már így rátaláltál az ajándékaidra, odaadnánk.
-És mi van ha azt mondom, hogy nem kell?
-Olyan nincs.
-Akkor essünk túl rajta...
Elhalmoztak mindenféle haszontalan dologgal, ruhákkal, édességgel, sminkekkel, kártyákkal. Igazából nélkülük is tudtam volna élni, de azért erőltettem egy mosolyt az arcomra és mindenkinek egy puszival jutalmaztam a kedvességét. Végül Niall adta az utolsó ajándékot. Amikor kinyitottam, rábukkantam a hangforrásra és egy tüneményre is egyben. Egy kis golden retriever volt, masnival a fején és nagy szemekkel pislogott rám. Hihetetlenül aranyos volt annak ellenére, hogy nem nagyon bírom az állatokat.
-Boldog szülinapot drága!-egy nagy csókkal  köszöntem meg neki, de a többiek szétválasztottak minket.
-Hope, nincs kedved reggelit csinálni??
-Nincs. Először talán fel kéne takarítani és utána.
-És takarítani se szeretnél?
-Nem! Komolyan rosszabbak vagytok, mint a tinédzserek... Én meg egy "mindenrejó" anya volnék. Majd ti szépen megoldtok mindent, amíg valaki elvisz anyához!-természetesen mindenki engem akart elvinni, de én Blake-et választottam.



Anya is elhalmozott néhány kacattal, viszont közben elsírta magát, hogy milyen nagy lettem meg hiányzom neki, mert soha nem vagyok otthon.
-Nyugi anya! Itt a nyár, megnyugodtam, minden rendben, mostmár együtt lehetünk. Következő tanévre pedig szeretnék hazaköltözni, mielőtt még koleszbe mennék az egyetemre vagy a fősulira.
-Úgy is az lesz, hogy lelépsz a fiúddal én meg egyedül maradok. Velük mész a koncertekre, végül az egész turnét velük fogod eltölteni, nem csak néhány közeli fellépést...
-Teljesen úgy beszélsz, mintha tapasztaltad volna.
-Soha nem kérdeztél apád felől...
-Mert nem érdekelt. Nem volt kíváncsi se rád se rám.
-Ez nem igaz!
-Akkor miért hagyott itt minket?? Nem számíthattunk rá, soha nem keresett, egyszer se mondott annyit legalább, hogy: Hogy vagy?
-Nem tehetett róla! És amúgy te se kérdeztél felőle, elvoltál magadban, játszottál egyedül és a nyamvadt maciddal beszélgettél a szobád sarkában ülve. Szerinted ki kíváncsi egy ilyen kislányra??-ez volt a tetőpont, tudom, nem szép megfutamodni, de jobb anyának, ha ott hagyom. Szó nélkül felkaptam a táskám, felszaladtam a szobámba, az ágy alatti bőröndöm felraktam a frissen mosott ágyneműre. Rögtön megcsapta az orromat a friss öblítő illat, kiskoromban imádtam ilyenkor az ágyamban fetrengeni, de most az volt a legkisebb gondom, hogy nem dőlhetek le kicsit. A holmijaimat rendezetlenül hajigáltam az óriási kofferba, a ruharétegek közé bepakoltam a törékenyebb dolgaimat, nehogy eltörjön. Miután a szobám tartalmát belegyömöszöltem egyetlen bőröndömbe, hagytam egy cetlit az ágyamon.
Anya!
Ha hajlandó leszel velem, ezzel a hülye 
"kislánnyal" szóba állni és ha lehiggadtál, 
talán megbeszélhetnénk a dolgot.
 Ismétlem: TALÁN.
                                                          Hope

Anya ideges arccal nézett utánam, ahogy bevágtam magam mögött az ajtót. Még egy utolsót köszöntem neki csukott ajtón keresztül és levágódtam az anyósülésre. Blake nem nagyon értette a szitut, olyan gyorsan történt minden.
-Akkor most hova mész?
-Fogalmam sincs. Niall csak befogad. 
-De koncertjük lesz. Holnapután indul a turné és pakolnak. Én is haza fogok menni anyámékhoz...
-Akkor megleszek egyedül. Maximum segítek neki, amikor meg elmennek, keresek valami nyári munkát és albérletet.
-Te bolond vagy! Miért nem jössz hozzánk? Te se unatkoznál, én se és nem kell lakbért fizetned. Gondold meg!
-Nem akarok a nyakatokon lógni. Egyszer úgyis talpra kell állnom.
-Igen, de az emberek általában a gimnázium után szoktak, sokan az egyetem vagy a fősuli után, nem akkor, amikor még van egy évük az iskolából...
-Terelnénk a témát légyszi? Csak érjünk vissza a többiekhez, majd megbeszéljük később...



-Akkor biztos nem baj, ha itt maradok nálad, amíg turnéztok?
-Dehogy is, legalább valaki vigyáz a házra.
-Csak kutyának vagyok jó?
-Milyen kutyára gondolsz??-nézett rám kacér mosollyal.
-Hülye!-belebokszoltam a vállába, aztán a bőröndömmel vacakoltam a lépcsőnél. Sehogy sem sikerült még az első lépcsőfokra se feltenni.
-Segítsek?
-Hagyjál.
-Most haragszol?
-Igen. Hagyj békén.-gúnyosan nézett rám és amikor elborult a kofferom és leesett a lépcsőről, fel-felkacagott.
-Add már ide, rossz nézni, amit csinálsz!-kirántotta a kezemből, egy mozdulattal a hóna alá kapta és fel is vitte a nekem kijelölt szobába. Amíg ő fenn volt, körbe néztem lent. Eléggé kupi volt, úgyhogy felkiabáltam neki:
-Nem csinálunk rendet??
-Pillanat! Megyek már!-azzal a lendülettel, ahogy leszaladt a lépcsőn, ledöntött a kanapéra és hevesen megcsókolt. Eltoltam magamtól és felvont szemöldökkel néztem rá.-Mi a francot csinálsz?!
-Te mondtad.
-Mit? Azt mondtam csináljunk rendet. Mert kupi van.
-Öhm...Azt értettem, hogy...csináljunk Brend-et...Azt hittem akarsz egy kis Brendon-t.
-Tényleg nagyon hülye vagy!-kikászálódtam alóla és felmentem a szobámba. Kipakoltam a szekrényekbe, majd ledőltem az ágyra, mert kimerültem teljesen.

2013. július 1., hétfő

Tizenhetedik fejezet.



(Írta: Lorie)

  - De ahhoz, hogy odaadjátok, minek kellett elrabolni?! Nem lett volna egyszerűbb például csak odaadni és annyi? És buli se kellett volna, főleg nem ennyi cuccal...







  - Meglepetés! - bújt elő a fal mögül Blake.
  - Blake... - hirtelen nem tudtam mit mondani. Meglepődtem, de egy kicsit szíven is ütött, hogy ő is benne van. Pedig ő igazán tudhatná, hogy nem rajongok ezekért a partykért...
  - Kapcsolok zenét! - ment oda a laptop-hoz Harry.
  - Srácok, igazán nem kellett volna... - kezdtem bele, de Blake közbevágott.
  - Még nem is láttad az ajándékod! - rohant oda hozzám, és a kezembe adott egy pici dobozkát.
  - Öhm... nem is tudom, mit mondjak... köszönöm - öleltem át.
  - Igazán nincs mit. - kacsintott.
  Kinyitottam és kivettem az apró tárgyat.
  - Nos? - kérdezte lelkesen.
  - Hát... nem igazán tudom, mi is ez. - nézem rá zavartan.
  - Oh, hát ez egy... - kivette a kezemből, megfordította a pici lapos dolgot, majd visszaadta. - ''Fényképalbum.''
  Azta... - gondoltam. Igaz, nem akartam semmilyen meglepetést, sem ajándékot, és még álmomban sem gondoltam volna, hogy ha mégis kapok, akkor ennyire fogok örülni neki.
  Fellapztam, a kis füzetke összes lapján volt egy-egy aprócska kép, amelyen én és Blake vagyunk 3-4 éves korunkban, majd egy kis ugrásssal a képek elnyúlnak a jelenig, és Niall és én vagyunk rajtuk. Az igazat megvallva, nem is tudtam, hogy készültek rólunk képek, de úgy látszik, valaki közülünk nagyonjó lesifotós. Az utolsó képre viszont emlékeztem. Néhány hete készült, időzített kamerával fotóztuk, úgyhogy mindenki rajta volt. Még anyu is. Mosolyogva néztem fel Blakere, meg akartam köszönni, ennél jobb ajándékot nem is tudott volna adni. De amint beszédre nyitottam volna a számat, az arca eltorzult, és gyorsan elkezdett futni a mosdó felé. Ledermedtem, mert hirtelen azt hittem, ezt én váltottam ki belőle.
  Már léptem, hogy utána menjek, de Harry megelőzött.
  - Hagyd csak, majd én. - mondta, és már itt sem volt.
  Fél perc múlva megjelent Harry az ajtóban, de mikor kérdeztük, hogy mi baja van Blake-nek, csak megvonta a vállát.
  Kis idő múlva már mindenki megunta a fel-alá járkálást, úgyhogy jöttek a jobbnál jobb ötletek.
  - Nos, mit csináljunk? - kérdezte Niall.
  - Felelsz vagy mersz? - kezdte el vonogatni a szemöldökét Harry.
  - Én vagyok az egyetlen lány. Ki van csukva. - szögeztem le.
  - Eszünk tortát? - kérdezte Louis.
  - Várjuk meg Blake-et. - ráztam a fejemet.
  - Akkor valami társas? - vetette fel Zayn.
  - Nem vagyunk már ovisok. - forgattam meg a szememet.
  - Esetleg amőbázhatnák.
  - Nem.
  - Jacuzzi?
  - A-a.
  - A pincében van egy kicsi gumilabda. Mit szóltok a kidobóshoz?
  - Nem.
  - Puki-verseny?
  - Fúj.
  - Párnacsata?
  - Na jó, vágjuk fel a tortát. - nyomtam neki a fejemet az asztalnak. Ennyi hülyét egy kupacban...




  Mindenki vett egy-egy szeletet, a legjobb az egészben az volt, hogy annyira belemerültek hogy észre sem vették, hogy én és Niall meglógtunk a hátsóajtón. Egy gyönyörű helyre vezetett a kert végében.
  - Gyere, mutatok valamit. - mosolygott rám Niall, és felugrott.
  - Uóó, te mit csinálsz? - léptem egy lépést hátra.
  Felhúzta magát a fára, majd visszafordult felém.
  - Ne félj, segítek - nyújtotta a kezét.
  Óvatosan és tétovan belementem, megfogtam a kezét. Egy gyors mozdulattal felrántott, egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy ott ülök mellette.
  - Hát nem csodálatos? - kérdezte.
  Bólogattam. Innen fentről láttam mindent, a tájat, a házakat, a fákat, mindent, mint egy makettet. Boldogan hajtottam a fejemet a vállára. Erről a pillanatról álmodoztam mindig, egész életemben. Most tisztán éreztem, hogy valaki szeret. Azt akartam, hogy tudja, én is így érzek, és ezen nem változtathat semmi, bármi is történjék.
  - Niall - suttogtam.
  - Igen? - túrt bele a hajamba.
  - Én... csak... annyit szerettem volna... mondani... - nem kaptam levegőt, minden olyan émelyítően csodás volt körülöttem. Teljesen elfeledtette velem, hogy mit szerettem volna, vagy hogy egyáltalán akartam is valamit. Egyre kövelebb volt, majd a csokitortától még mindig csokiízű ajkával az enyémet érintette.
  - Niall, én... Szeretlek.
  Óvatosan nyitottam ki a szememet, de amit láttam, csodás volt. A mosolya, a ragyogó szeme, a pirospozsgás arca, a bozontos haja... beleláttam a lelkébe, mégis titokzatos maradt. Tényleg szerettem. Sőt, teljesen elcsavarta a fejemet.
  - Én is szeretlek - mondta, és újból megcsókolt. A szívem óriásit dobbant az a bizonyos szó hallatán. Tudtam, hogy hogy érez, de mégis más volt hallani, ahogy kimondja. A boldogságom ezzel beteljesedett, és rá kellett jönnöm, hogy Niall az, aki nélkül üres, szürke az életem. Aki nélkül nem tudok élni. Ő a másik felem. Most, együtt végre éreztem, hogy nem vagyok tötött. Vele már egy egész vagyok. Ez volt az az érzés, amit mindig is érezni akartam. Nem volt más a fejemben, csak egy apró, de mégis óriási üres helyet betöltő mondat:

Szeretlek Niall.