2013. április 30., kedd

Ötödik fejezet.

(Írta: Lorie)



  Kértem Istent, hogy segítsen, és egyik nap betoppant Liam a szobám ajtaján. Az volt életem legszebb napja. Megígérte, hogy ki fog vinni engem minden áron, ha kell, örökbe fogad. És most sikerült!


  Liam megkért, hogy várjunk kint a folyosón, amíg ő vált néhány szót Ronnie-val. A srácok kaptak az alkalmon, és meglógtak valami autómatát keresni, nehogy éhenhaljanak. Természetesen Blake is velük ment, de én maradtam. Ennyi izgalom és mászkálás elég volt már erre a napra. Főleg, hogy még előttünk van egy többórás koncert.
  Először csak dobolni kezdtem a kezemmel a szék karfáján, amin ültem, de aztán csak nem bírtam megmaradni a fenekemen, úgyhogy sétálgatni kezdtem fel-alá a 128-as szoba előtt.
  - De akkor most hogy lesz? - szűrődött ki Ronnie hangja a szobából. Nem akartam hallgatózni, de egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne koncentráljak a hangokra, mikor elhaladtam a szoba mellett.
  - Hát, örökbe mégse fogadhatlak... - egy pillanatnyi csönt követte Liam hangját.
  - Mégis miért? Hiszen már majdnem Amerikában is felnőttnek számítasz. Európában meg már bőven.
  - Nem erről van szó...
  - Hát mégis miről?
  - Nos... Igazából nem az van, hogy nem tehetném meg... de félek, egy idő után többet jelentenél, mint a lányom.
  Itt megállt bennem az ütő. Tényleg nem kéne hallgatóznom.
  Mintha ezt az univerzum is megérezte volna, abban a pillanatban megjelentek a fiúk és Blake a folyosó végén. Hogy még véletlen se figyeljek arra, hogy mi folyik a szobában, gyorsan eléjük siettem.
  - Na, kaptatok valamit? - kérdeztem.
  - Kóla, sajtos chips, két Fanta és egy extra sós ropi.
  - Mit ne mondjak, jó tápláló. - bólogattam.
  - Ah, mit beszélnek már ennyi idelyig? Indulnunk kéne - nézett Zayn az órájára.
  Nagyot nyeltem. Bűntudatom támadt, hogy talán olyat tudok, amit nem kéne.
  - Addig üljünk le. - javasolta Niall, és már helyet is foglalt. Mi is oda húztunk néhány széket, és leültünk.
  - Ki mit kér?


  Legalább fél óráig mazsolázták a srácok a rágcsákat, mire Liam és Ronnie kiléptek.
  - Indulhatunk? - állt fel Louis.
  - Igen. De majd szeretnék veled beszélni - válaszolt Liam.
  Louis értetlenül pislogott rá, de Liam csak legyintett, és kijelentette, hogy később majd megbeszélik.
  Gyorsan odaértünk a nagy csarnokhoz, ha engem kérdeztek, teljesen úgy nézett ki, mint egy focipálya.
  - Maradjatok itt kint, amíg én elintézem, jó? - furakodott Harry át a tömegen a biztonsági őrök felé.
  - Mit intéz el? - kérdeztem.
  - A biztonságiakat - felelte Lou.
  - Mi? Verekedni fog? - néztem rá döbbenten.
  - Ó, dehogy is, te butus - borzolta meg a fejem. Elcsaptam a kezét. - Elintézi, hogy bejussunk.
  - Haha, mit kéne azon elintézni? Hiszen ez a TI koncertetek.
  - Hidd el, ez nem olyan egyszerű. Van néhány üres fejű őr. Sőt. Szinte az összes az. De nem is az eszükért fizetik őket.
  - Aha...
  Amilyen szerencsés vagyok, megint sikerült elszakadnom a csoporttól. Viszont egy érdekes személyel futottam össze.
  - Bocsi, ez a lábad volt? - fordultam meg. Vagyis, nem a személy, hanem a személy holléte volt érdekes.
  - Igen, de semmi vész - egyenesedett ki.
  - Úristen, te meg mit keresel itt? - kérdeztük egyszerre.
  - Hope? - kérdezte kikerekedett szemmel.
  - Rikki? - tátottam el én is a számat.
  - Hope! - hallottam magam mögül.
  - Azonnal Liam! - ordítottam vissza.
  - Liam? - ájuldozott Rikki.
  - Rikki? - néztem rá kérdően.
  - Befejeznétek? - lépett oda Blake.
  - Blake? - kérdezte Rikki.
  - Rikki? - kérdezte Blake.
  - Normalizálódnátok? - lépett oda Harry.
  - Harry? - döbbent le Rikki.
  - Valaki beavatna engem is? - szállt be Niall.
  - Niall! - Rikki már félholt volt.
  - Jöttök? - hajolt oda Zayn.
  - Zayn... - Rikki már tényleg az ájulás szélén volt.
  Éreztem, ahogy valaki megérinti a vállamat.
  - Louis, már csak te hiányoztál... - forgattam a szememet.
  - Louis...?! - kezdett el Rikki sikítani.
  - Oké, ELÉG! - kiabálltam. Hirtelen mindenki csöndbe maradt. - El fogunk késni. - vettem alább a hangerőt.
  - Ööö, oké, induljunk - fordult meg Blake, de abban a pillanatban vissza is pördült. - Változott a terv. Futás!
  Hirtelen azt hittem, Blake csak hülyéskedik, de nem, a tömeg Rikki kiabálásától felfigyelt a fiúkra, és most mindenki felénk tolongott és visított. Szélvész iramban kezdtünk el rohanni a másik irányba, remélve, hogy nem vettek észre olyan sokan. Kézen ragadtam Blake-et és Rikkit, és futottunk, ahogy tudtunk.
  - Gyorsabban! - siettetett Zayn.
  - Nézzétek! - fordult be az egyik utcán Harry, és egy nagy fal felé vezetett minket.
  - Harry, ez egy zsákutca! - agodalmaskodtam.
  - Azt mondtad még suliba jársz. Akkor biztos át tudsz mászni egy kerítésen...
  A lélegzetem is elállt. Én? Falmászás? Na neeem.
  - Gyertek! Gyorsan, gyorsan! - tartott bakot elől Niall.
  - Hagyd csak - guggolt le mellé Harry. - Én magasabb vagyok, jobban át tudom ugrani egyedül.
  - De...
  - Most ne vitatkozz, nincs rá időnk.
  Niall csak bólintott, értette, Harrynek teljesen igaza van.
  - Áu - szisszent fel Harry, mikor Rikki a magassarkújával belelépett a tenyerébe. Hogy minél gyorsabban megszabaduljon a szórú tárgytól, a bongyori gyorsan lökte át legjobb barátnőmet a falon, mejnek következtében akkorát dobódott, hogy nem is akartam tudni, hol landolt.
  - Te jösz - tatotta a kezét Harry.
  - Ez nekem nem megy... - nyöszörögtem.
  - Gyerünk már srácok, itt vannak a nyakunkon! - hallottam a kerítés másik oldaláról.
  - Gyere már! - nyúlt értem Harry.
  Behunytam a szememet, összeharaptam a fogamat, ökölbe szörítottam a kezemet, de mindez nem hatotta meg Harryt, a közetkező pillanatban azt éreztem, hogy a levegőben vagyok, és mire kinyitottam a szememet, valakinek a karjában találtam magamat.
  - Szia... megint. - mosolygott Niall.
  - Agh - huppant le Harry is közénk.
  - Fú, ezt megúsztuk - dőlt neki a falnak Zayn.
  - Vagy mégsem? Arra nem gondoltatok, hogy fogunk visszajutni? - kérdezte Blake.
  - Még szerencse, hogy feltalálták a hátsó bejáratot. - ment előre Niall.
  Az én szöszi, megmentő ír manóm - gondoltam, és elmosolyodtam.

2013. április 28., vasárnap

Negyedik fejezet.

(Írta: Nonoo M.)


Álmomban már megint visszatért az a fiú...
Az a fiú, akit még sosem gondoltam ennyire aranyosnak és normálisnak. Az a fiú, akivel alig beszéltem mégis nagyon megkedveltem. Az a fiú, akinek NEM-et mondtam. Mármint nem mondtam neki semmit, ami lehet,  hogy nála felér egy nemmel. Annyira el voltam foglalva Harry-vel és Blake-kel, hogy magamról teljesen elfeledkeztem. Hajnalban, valamikor 2 óra körül ezekkel a gondolatokkal pattant ki a szemem. Azonnal fel akartam hívni, de nem volt meg a száma. Rohantam Blake-hez a vendégszobába, de hiába dörömböltem az ajtón, nem nyitotta ki. Próbáltam kinyitni de zárva volt. Aztán eszembe jutott, hogy a felső szinten minden ajtóba egyforma kulcs való. Kivettem a szobám ajtajából és kinyitottam a vendégszobát. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor megpillantottam az üres ágyat, a kinyílt ablakot és a rajta lévő függönyt amit az éjszakai szél csapdosott. Rögtön tudtam: megszökött. Mindig is egy kicsit akaratos volt és talán túlságosan is kiismert. Mert ha engem megkérdezett volna, hogy elmehet-e, biztos nem engedtem volna, meg nem nagyon kéne járkálnia hajnalban. Lerohantam a nappaliba, hogy szóljak anyának, végül meggondoltam magam és vissza botorkáltam a lépcsőhöz.
-Mi a baj, kicsim?-szólt  utánam anyu.
-Ööö...semmi. Asszem alva jártam...Miért vagyok itt lent? Mikor jöttem le?-tettettem a hülyét.
-Az előbb szaladtál le. Szerintem menj vissza és aludj tovább.
A tanácsának a felét megfogadtam, felbaktattam a szobámba. Az ágyon ülve gondolkoztam, mi legyen, amikor a telefonom csörgése halálra rémített. Nem volt ismerős szám, úgyhogy nem vettem fel. De pár perc múlva megint pittyogott a telefonom.
-Haló?!-szóltam bele idegesen.-Nem tudom ki vagy és mit akarsz tőlem, de nem hajnalban kéne keresned! Van épp elég problémám, nincs szükségem még egy ismeretlen telefonálóra is!
-Bocsánat...-szól bele egy félénk hang. Rögtön felismertem az akcentusáról.-Nem akartalak zavarni...
-Ne haragudj, nem akartam leordítani a fejed! Csak...tudod...Blake eltűnt...
-Épp ezért hívtalak, mert tőlünk meg Harry...
-Arggh...Tudhattam volna!
-Figyu, elmegyünk érted és megkereshetnénk őket.
-Hát jó...de nehéz lesz kijutnom. Anya a nappaliban tévézik és észrevenne. Valahogy ki kéne szöknöm.
-Ha Blake-nem sikerült...
-Igaz, felöltözök és kint várlak titeket! Szia!
-Rendben.
Gyorsan felvettem egy melegítőt, a hajamat gyors kontyba felfogtam és indultam is. Nagy nehezen lemásztam az ereszcsatornán, már csak egy ugrás volt hátra, de amilyen ügyes vagyok, a gatyám szára fenn akadt, és eltanyáltam. A nadrágom az aljától a térdemig végigszakadt, az arcom zöld lett a fűtől és ha ez még nem elég, az fiúk is pont látták. Király, indulhatunk.
-Cső.-léptem be a busz ajtaján.-Egy szót se!
-Meg kéne gondolnod, hogy akrobata legyél.-nevetett Louis.
-Mondtam, hogy egy szót se!
-Bocs. Nem hagyhattam ki.
-Amúgy meg honnan van meg a számom? Mert hívtalak volna titeket, de nem volt meg a számotok.
-Harry kirakta a hűtőre. Azt mondta, ha VALAKINEK kell, ott van. És a VALAKI megtalálta.-nevettek hárman a VALAKI felé fordulva, ő meg csak elpirulva, lesütött szemekkel vizsgálta a padlót. Én is elmosolyodtam, elöntött egy fura, de jóleső érzés. Átültem mellé a kanapéra és megöleltem. Elég furcsa pillanat volt,mert nem vagyok ölelgetős típus, ritkán mutatom ki az érzéseimet, általában csak a nemtetszésemet hozom felszínre. A  szöszi még jobban elvörösödött és cukin vigyorgott a reakciómon, végül összeszedte a bátorságát és felnézett rám.
-Még nem válaszoltál a tegnapi kérdésemre...
-Ne haragudj...kicsit szét voltam esve. Szívesen elmennék veled valahova. Fel is akartalak hívni, amikor felkeltem, el akartam kérni Blake-től Harry számát, hogy megkérjem, adja oda a te számod.-a többiek csak szótlanul pislogtak, végül a meghitt pillanatnak Niall gyomorkorgása vetett véget.
-Kajaidőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!-kiabált Louis. Zayn kinyitotta a hűtőt és elővett egy pizzát, majd berakta a mikróba megmelegíteni.
-Srácok, talán Harry-re és Blake-re kellene koncentrálni! Éppen eltűntek, ti meg zabálni akartok.
-Enni mindig muszáj.
-Nemár, hogy nem bírtok ki legalább egy órát!
-Jólvan apuci, várhat a pizza...-bólogattunk mindnyájan.
Egész reggelig kóvályogtunk az utcákon, de nem találtuk őket. Végül úgy döntöttünk, hazamegyünk.



Dél körül lehetett az idő, nem tudtam már sokáig hazudni anyának Blake-ről. Már reggel óta vagy alszik, vagy fürdik vagy öltözik, már 5x fogat mosott, kivitte a szemetet, elment futni és már kutyát is sétáltatott a sztorijaim alapján, aztán hirtelen nyílt az ajtó és hazajött.
-Jó reggelt!-szó nélkül felrángattam a szobámba és megállás nélkül ordítoztam vele.
-Te normális vagy? Elmentünk értetek hajnalban! Vagy 100-szor hívtalak! Mi az hogy kiszöksz ilyen későn? Tudod, milyen sokat falaztam neked! Ráadásul ma még elrángatsz arra a hülye koncertre is! Bárcsak ne jöttél volna...
-Tudod mit, akkor pakolok és húzok vissza a francba!! Legalább meghallgatnád az én változatomat is!
-Mit hallgassak rajta?! Kilógsz az ablakon keresztül! Ráadásul egy olyannal mint az a Harry gyerek! Komplett idióta vagy! És...-nem válaszolt csak szorosan megölelt. Értetlenül néztem rá, aztán megértettem, mit akar. Minden érzését beleöntötte az ölelésébe, szerelmet, fájdalmat, megbánást...Egyszerűen nem tudtam rá tovább haragudni. Mindketten sírásban törtünk ki és nem győztünk bocsánatot kérni egymástól. Szétsírt szemekkel mesélte el nekem a tegnap estéjét Harryvel, a vacsorát amit főzött neki, és minden programot amit közösen csináltak egészen délig.



Már felöltöztünk a koncertre, kint vártuk a fiúkat a ház előtt. Mivel még Liam be akart köszönni Ronnienak, egy régi barátjának, előbb kellett indulnunk. Az oké, hogy be akart köszönni, de azt nem gondoltam, hogy egy árvaházba megyünk be...Elég ijesztő volt végigmenni a hosszú zöld folyosókon, olyan diliház feeling volt benn. A 128-as szobába belépve viszont elszállt ez az érzésem, vidám, színes szoba, tele poszterekkel rajzokkal és egyéb díszekkel, egész hangulatos volt. Blake és n bemutatkoztunk a lánynak, akiről kiderült, hogy Ronnie.
-Úgy hiányoztál!-ölelgette Liam-et.
-Te is. Jó rég voltam itt nálad.
-1 hónap 13 nap. Számolom.-mintha tök normális lenne számolni a napokat, hogy mikor találkoztál utoljára egy régi ismerőssel...
-Jó hírem van! Ma koncertre jössz velünk!
-Úúúúúú végre kimegyek innen!! De az igazgató megengedte?
-Igen, beszéltem vele. És a koncert után jössz velünk a villába.
-És másnap jöhetek vissza...
-Honnan veszed?-Ronnienak felcsillantak a szemei és szó szerint ráugrott Liam-re, a lábaival átkulcsolta a derekát és úgy ölelgette.
-Hahó, csak én nem értem mi van itt?-kérdeztem. A tobbiek is "miről maradtam le?" nézéssel bámultak Li-re.
-Talán még nem hallottátok a történetem...Még csak 4 éves voltam, amikor mindkét szülőm meghalt. A nagyszüleimhez kerültem, akik Liam és családjának a szomszédjai voltak. Aztán 10 lettem. Már csak a papám élt, de a szülinapom után egy héttel ő is elment közülünk. Liammel játszottam előtte minden nap, legjobb barátok voltunk, nem lehetett minket elválasztani. Utáltam este hazamenni, mert mindig egyedül kellett aludnom. Aztán amikor felkeltem egyik nap és mentem reggelizni, a papám eltűnt. Átszaladtam Liam anyukájának szólni, ő közölte velem a hírt: az angyalokkal van...Fél órán belül jöttek is értem, és elhoztak ide, az intézetbe. Évekig csak sírtam, egyedül voltam és nem szóltam senkihez. De esténként folyamatosan imádkoztam és beszéltem a szüleimhez és a nagyiékhoz, hátha hallanak. Kértem Istent, hogy segítsen és egyik nap betoppant Liam a szobám ajtaján. Az volt életem  legszebb napja. Megígérte, hogy ki fog vinni engem minden áron, ha kell örökbe fogad. És most sikerült!!!

2013. április 27., szombat

Harmadik fejezet.

(Írta: Lorie)




 Egy hatalmas ház előtt állt meg a kocsi.
  - Wow! Ti itt laktok?- kérdezte Blake tátott szájjal, mire Harry csak mosolyogva bólintott majd kinyitotta az ajtót.
  - Srácok, megjöttem! És vendégeket is hoztam! – ordított föl Harry az emeletre, mire lábdobogást hallottunk.



  - Nolám, nolám, kit látnak szemeim? - jelent meg Louis a lépcső tetején.
  - Én is örülök, hogy újra látlak, Louis. - intettem oda neki.
  - És minek köszönhetem, hogy eljöttetek? - hagyta figyelmen kívül csípkelődésemet. Blake-el szemezett. A rohadék...
  - Hol találom a mosdót? - indultam el az egyik irányba. Majd valamelyik pöcs választ ad Louis kérdésére.
  - A folyosó végén balra. - hallottam Harry hangját.
  Szép fürdőjük volt, tiszta, fehér, és citromos-málna illatú. A takarítónőjük biztos kitett magáért. Ahh. Leültem a hideg kőre a WC elé, és csempe mintázatát fixíroztam.
  Na jó, vegyük szépen sorjába, mi történt az elmúlt néhány órában... - gondoltam. - Nos, Blake alíg érkezett meg a városba, máris belebotlottunk Harry-be, Harry elhívott hozzájuk, Blake igent mondott, én nemet, de mégis itt vagyunk, és ahelyett, hogy épp most otthon, vagy a parkban lennék KETTESBEN az unokatestvéremmel, most itt szenvedek egy idegen ház fürdőszobapadlóján. - Ennél hülyébb helyzetet nem igen tudtam elképzelni magamnak.
  Feltápászkodtam a földről, megmostam az arcomat, majd mielőtt kimentem volna a többiekhez, elhatároztam, hogy nem leszek bunkó. Egyenlőre. De senkivel.
  A teraszon találtam Harry-re, Blake-re, Niall-re és Louis-ra, miközben iszogattak valamit. Nem tudtam mi volt az, de jó illata volt.
  - Hát szia, mi van, nagy volt a dugulás? - keztett el viccelődni Louis, mikor meglátott.
  - Elmehetsz a picsá... akarom mondani, ez igazán szellemes volt, Louis. - jutott eszembe a fogadalmam.
  - Gyere, ülj ide. - húzott maga mellé egy műanyag széket Niall.
  - Köszi. - mondtam. Wow, ő az egyetlen ''normális'' ebben a ''családban''.
  Louis valami számomra égtelen unalmas történetet mesélt, amiből csak annyi ragadt meg, hogy: bla, bla, bla, voltam valahol, bla, bla bla, találkoztam valakivel, bla, bla, bla, csináltunk valamit, bla, bla, bla...
  Ebben a pillanatban jött el az a pillanat, amikor megbántam, hogy nem figyeltem arra, hogy mit mondott Louis.
  - És te mit gondolsz Tara-ról? - kérdezte Lou.
  - Hogy kiről? - rezzentem meg.
  - Tara-ról. Az előbb meséltem el az egész történetet. Egyáltalán nem is figyeltél?
  - Bocsi, egy kicsit szétszórt vagyok ma...
  - Azt látjuk. - jelentette ki egyszerre mindenki. Ez egy kicsit ilyesző volt.
  - Szóval... ki az a Tara? - tértem vissza az előző témához.
  - Huhh... - Lou nagy levegőt vett, de mielőtt belekezdhetett volna a története mesélésébe, Harry közbevágott.
  - Nagyon szívesen meghallgatnám mégegyszer ezt a gyönyörű történetet, de attól tartok, nekünk mennünk kell.
  - Máris? - kérdezte Blake lehangoltan.
  - Négykor kezdődik egy koncertünk, de előtte legalább két órával oda kell érnünk. És Liam még be is akar ugrani Ronnie-hoz.
  - Oké, akkor mi el is köszönünk. - biggyesztette le alsó ajkát Blake.
  Harry jobb kezével megérintette Blake arcát, éppahogy az enyémet azon az estén. Már ismertem ezt a monzdulatát.
  - Sziasztok! - pattntam fel a székből, és Blake-et is magammal húztam.
  - Hé! - sziszegett, mikor a nappaliba értünk.
  - Várjatok! - szólt mögülünk Harry. - Hívom Zayn-t és Liam-et, és mehetünk együtt.
  - Köszi, egyédül is hazatálálunk. - mentem volna tovább, de Blake nem jött velem. - Most mi van? - kérdeztem. Durcásan fonta össze karját a mellkasán.



  Nem hiszem el, hogy már megint ebben a kocsiban ülök. Most szinte meg tudnám folytani Blake-et. Elmehet a pi... mármint haragszom rá. És erre a hülye fogadalmamra is, hogy nem lehetek vele goromba. De gondolatban nem mondtam, hogy nem lehet... á, de ez benne van a pakliban.
  - Megérkeztünk. - szólt hátra a buszsofőr. Ennek a mondatnak jobban örültem, mint bármi másnak tudtam volna.
  Harry megintcsak előre ment, akárcsak azon az éjszakán, azzal a kivétellel, hogy most nem engem, hanem Blake-et vitte magával. Gyorsan utánuk siettem volna, mielőtt bármi is történik, de valaki elém lépett.
  - Igen, Niall? - néztem fel ragyogó kék szemeibe. Szinte elvarázsolt.
  - Figyelj, Hope, tudom, hogy most nem vagy épp a legjobb passzban, de... szeretném megkérdezni, nem szeretnél eljönni velem... valahova?
  Teljesen lefagytam, csak a hangjára tudtam koncentrálni, ahogy ott visszhangoztak az utolsó szavai a fejemben. Hirtelen megpillantottam az ablakból Harryt, ahogy Blake-hez hajol, ami a lehető leggyorsabban kijózanított.
  - Bocsáss meg - futottam az ajtó felé, majd úgy durrantam ki az ajtón, mint egy ágyúgolyó.
  - Neee! - ordítottam, de már láttam, hogy késő volt. Szerencsétlenségemre mindketten rámnéztek, de szerencsére abbahagyták, amit tettek.
 - Öö... én csak... Nem láttátok? Majdnem elesett az a biciklista! - mutattam az egyik irányba, követték a tekintetemet, de mikor látták, hogy senki sincs az uton, rosszallóan néztek vissza rám. - Nocsak, milyen gyorsan elhajtott... pedig meg tudtam volna rá esküdni, hogy a következő pillanatban felborul. De hát ilyen az élet, nem? - kezdtem el hátrálni a kapunk felé. - Egyszer fent, egyszer lent... - hátulról bedugtam a zárba a kulcsot. - Sosem lehet tudni... - amilyen gyorsan gyar tudtam, kivágtam a kaput, majd villámgyorsan berohantam a házba, és magamra zártam az ajtót.
  Puffogva vonultam fel az emletre, sikeresen nekiütközve anyukámnak.
  - Szia kicsim! - mondta. - Hol van Blake? Mégsem jött el?
  - De igen, eljött. - szürtem a fogam között a szavakat.
  - Hát akkor hol van?
  - Kérdezd a hülye... azt se tudom, mi a nevük, valami Odorless, vagy mi a szar... - kerültem ki anyukámat, és felrohatntam a szobámba.
  - Mi a faszért kellett találkoznom velük? Mi az édes jó kurva annyukért kellett felkeltenem az érdekődésüket? És Blake-nek? Mi a picsát akarnak Blake-től? Vagy tőlem? Eláltalán ki a faszok ők? - ordítoztam szétdobálva az asztalomon heverő filctollakat. Kinéztem az ablakon, a busz épp akkor hajtott el. Blake integett nekik, majd a ház felé vette az irányt. Dühösen hanyatt vágódtam az ágyamon. Felhallatszott a kapucsengő hangja.
  - Anya, légyszi engedd be. - kiabáltam le. A fejemre húztam a takarómat, mikor Blake belépett a szobámba.
  - Hope...
  - Hagyj békén.
  Nagyot sóhájtott.
  - Figyelj, nem tudom, hogy mi bajod van velük, vagy velem, de...
  - Nem - vágtam bele a szavába, és lehúztam a fejemről a takarót -, veled semmi bajom nins veled.
  - Akkor velük.
  - Igen, velük már van.
  - De egyszerűen nem értem miért. Kezdem az hinni, hogy te is olyan vagy, mint a többi Directionator, aki úgy ítélkezik fölöttük, hogy nem is ismeri őket.
  - Oké, figyi, fogalmam sincs, hogy mi a fene az a Directionátor, de én nem ítélkezek fölöttük.
  - Komolyan? Akkor jellemezd néhány szóban Harry-t.
  - Undok, öntelt, egoista... Oké, talán igazad van. De ezen már nem lehet változtatni.
  - Már hogyne lehetne? Ismerd meg őket, aztán majd ha...
  - És mi van, ha nem akarom megismerni őket? - vágtam megint a szavába. - Mi van, ha el akarom felejteni őket? Mit ne mondjak, eddig még nem igen segítettél ebben.
  - Oh, nemár... - ült le mellém az ágyra. - Nézd, én most úgy érzem boldog vagyok. Úgy, ahogy még máskor sosem. Ez az érzés most teljesen más, amit Harry iránt érzek. Én azt hiszem, szeretem őt. El tudod ezt fogadni?
  Fájdalmasan fintorogtam.
  - El tudod ezt fogadni? - tette fel újból a kérdést.
  Lassan beszívtam a levegőt, majd kifújtam.
  - Azt hiszem, meg kell próbálnom...
  - Köszönöm. - ölelt meg. - És... van még valami.
  - Igen?
  - Arra kérlek, hogy gyere el velünk holnap a fiúk koncertjére.
  - Ahh... - hunytam be a szememet.
  - Már túl sok?
  - Nem, nem, csak... igen. Ezt még meg kell gondolnom oké?
  - Rendben. - állt fel az ágyról. - Holnapig van időd. Hétre ottkell lennünk a házunkál, elvisznek.
  Bólogattam, mire egy apró mosolyt intézett felém, majd kiment a szobából.
  - Fúhhhh... - temettem bele az arcomat a tenyerembe. Nem tudtam, mi tévő legyek. Szükségem volt egy kis alvásra, az utóbbi időben valahogy sosem jött össze négy-öt óránál többet aludnom.
  Beálltam a zuhany alá, és élveztem, ahogy a meleg víz ellazítja az izmaimat. Szinte utáltam anyát, amikor megzavart azzal apró okozattal, amit figyelembe kellet vennem, hogy sok lesz a vízszámla. Ígyhát kénytelen voltam elzárni a csapot, és magamra öltenem a kitűnően kényelmes hálóigemet, amelyben az elalvás csettintésre ment. Az ágyamból még hallottam, hogy Blake bejön a szobába, majd egy-két perc múlva kimegy, de már nem foglalkoztam vele.
  Álmomban már megint visszatért az a fiú...

2013. április 23., kedd

Második fejezet.

(Írta: Katy B.)




    
Harry-t egy erős mozdulattal ellöktem magamtól, majd döbbenten néztem rá.
- Én... én sajnálom - mondta zavartan. - Nem akartam...
- De megtörtént. - mondtam nyersen. A busz ablakára pillantottam, de Niall már nem volt ott. - Most már be kell mennem. Jó éjszakát, Harry!
- Igen... jó éjt, Hope!
Az ajtó felé fordultam, sóhajtottam egyet, majd elővettem a kulcsot. Lassan beraktam a zárba, azt vártam, hogy halljam Harry távolodó lépteit. De nem hallottam. Kinyitottam a kaput, majd miután beléptem, visszafordultam becsukni, és azzal a lendülettel gyorsan odapillantottam, miért nem mozdul Harry. De már nem volt ott, ahogy a busz se. Kikerekedett szemmel néztem, nem értettem, hogy mélyedhettem annyira bele a gondolataimba, hogy nem hallottam, hogy elhajtott egy busz. Zűrös fejjel indultam el a házunk felé.





   Az ágyamon ültem a kibontott levéllel a kezemben. El sem hiszem, hogy idejön! Hisz már legalább fél éve nem láttam! Azóta biztos sokat változott. Nem tudom miért, de mindig irigyeltem őt. Hisz annyira szép és okos. Még sokáig gondolkodtam, majd lefeküdtem aludni, hogy másnap újdonsült erővel várhassam Blaket. Álmomban egy tengerparton sétáltam. Egy szőke srácot láttam a távolban.

- Szeretlek Hope. Te vagy az én reményem! – suttogta. Már épp közelebb akartam menni, de fölébredtem. Csak annyit láttam, hogy kék szeme volt. Gyönyörű kék szeme. Micsoda hülye álom! –gondoltam.



    Blake repülője pontban 10-kor szállt le.
- Hope! - kiáltott.
- Blake! Szia! - köszöntem, majd szorosan megöleltük egymást.
- Rég láttuk egymást. – mondta, miközben a bőröndöket húztuk ki a taxihoz.
- Igen. –helyeseltem. –Már lassan egy éve!
 - Na, de mindegy is. A lényeg, hogy itt vagyok. Mesélj mi történet veled!- kérte, miközben beszálltunk, mire én beszámoltam neki, hogy mi történt nélküle. Mindent elmeséltem. Azt is, hogy találkoztam Harryvel és, hogy tegnap megcsókolt. Meg beszélgettünk Niallről. Annyira édes. Azokkal a kék szemeivel és a cuki ír akcentusával. És persze a többi srác is szóba jött.
    Miután mindketten kiadtunk magunkból mindent eldöntöttük, hogy beülünk a Starbucksba kávézni egyet. Blake egy kávét kért én meg egy kapucsínót. Épp azt meséltem, hogy meghalt az egyik ismerősöm kutyája (tudom, nagyon izgalmas), amikor egy ismerős arc lépett b a kávézóba. Körülnézett, majd amikor meglátott intett és közelebb jött.
-Szia Harry –köszöntem.
- Szia Hope!- köszönt vissza, majd észrevette Blaket.
- És szia, neked is- vette elő csábos mosolyát, amivel totál zavarba hozta.
- Sz.. Szia! – nyögte ki Blake.
- Hogy hívnak? Egy ilyen szép lánynak biztos szép neve van!- mosolygott.
- Harry, ő itt Blake, az unokatesóm. –mutattam be vigyorogva. Harry majdnem kiköpte a kávéját.
- Na…. Nagyon szép név. –mosolygott, én pedig alig tudtam visszafojtani a nevetésem.
-  Köszönöm. - pirult el.
- Nem jöttök át hozzánk?- kérdezte Harry
- Nem. Igen. –feleltük egyszerre Blakel. Szerintem nem nehéz kitalálni, hogy melyiket mondtam én.
- De igen!- mondta Blake.
- De nem!- feleltem. És ez így ment egy darabig, amíg Harry meg nem szakította a gyerekes vitánkat:
- Akkor Blake jön, Hope marad? –kérdezte. Elgondolkodtam. Semmi kedvem Harryvel menni.  De akkor láthatnám Niallt! Meg Harryt is, aki tegnap megcsókolt. De nem hagyhatom egyedül Blaket. Harry simán kikezd vele. Elég sokáig harcoltam magamba, majd döntöttem:
- Én is megyek!- jelentettem ki, mire mindketten meglepetten fordultak felém.
- Bizti? – nézett rám nagy szemekkel Blake.
- Igen. - feleltem határozottan.
- Szuper! Akkor induljunk!- állt föl Harry.
- Oké, csak még fizetünk. – mondta Blake.
- Ne vicceljetek! Meg vagytok hívva. – közölte Harry.
- Ez igazán nem szükséges. – kezdte Blake.
- De igen.
- De nem. - most ők ketten vitáztak, míg én unottan figyeltem őket.
- Az isten szerelmére! Ne vitázzatok már! Blake hagyd, hogy Harry fizessen, csak induljunk már! - akadtam ki.
- Oké! – sóhajtott Blake, mire Harry győzedelmes arccal ment fizetni. Miután rendezte a számlát kiterelt minket a kocsijához. Egy fekete Range Rovere volt. Egész jól nézett ki. Blake beszállt hátra, így én ültem Harry mellett. Szinte egész úton beszélgettek, csak én ültem csöndben. Semmi kedvem nem volt eljönni ide. Egy hatalmas hát előtt állt meg a kocsi.
-  Wow! Ti itt laktok?- kérdezte Blake tátott szájjal, mire Harry csak mosolyogva bólintott majd kinyitotta az ajtót.
- Srácok, megjöttem! És vendégeket is hoztam! – ordított föl Harry az emeletre, mire lábdobogást hallottunk







2013. április 18., csütörtök

Első fejezet.

(Írta: Lorie)



  Ez a nap nem is lehetne már rosszabb. A buszom több mint húsz percet késett, nyakon kapott egy váratlan hideg zuhé, majd még ez is. Váhh. Sík ideg voltam, alíg vártam, hogy ennek a napnak már végre vége legyen. Elborult aggyal csörtettem ki a WC-re, sikeresen összefutva a főnökömmel.
  - Nahát, nahát, Hope kisasszony, magácskának nem az előadótermet kéne tisztítania? Másél óra múlva kezdődik egy igen nagysikerű zártkörű rendezvény, és még az előző este szennye a plafonon is megtalálható! - mutogatott feltűnően, erős francia akcentusa betöltötte az egész folyosót. A plafonon heverő mocsokból meg maximum annyi volt igaz, hogy POROS volt a márványPADLÓ a sarkokban. Néhol. És de, igen, a előadótermet kellett volna tisztítanom, de nyomós okom volt rá, miért nem ezt csináltam.
  - Elnézést, történt ez az... incidens. - próbáltam higgadtan megmagyarázni. Sikerült amennyire sikerült, még mindig ideges voltam, nem érdeket. - Pearcy leöntött kávéval.
  - Leöntötte magát kávéval? - méltatlankodott.
  - Tudja, nem direkt volt, csak... megbotlott. - Hahaha, az év legjobb vicce, méghogy nem direkt volt. Pearcy utál engem, bár soha nem tudtam miért. Ő Mr. Peterson, az én drágalátos főnököm személyi aszisztense volt, szőke haja, kék szeme van, és nagyon magas, amire a magassarkú is rásegít. A rózsaszín alapszín az öltözködésében. Néha úgy gondolom, rosszabb már nem is lehetne. Teljesen az ellentétem, eltekintve a szemszíntől. Barna hajam van, és nem vagyok túl magas. Sőt, a legtöbb emberre inkább felfele kell tekintgetnem. Bár még nőhetek, senki sem mondta, hogy már nem. Végülis még csak tizenhat éves vagyok, és annak a nyavajás ''rossz anyagi háttér'' miatt kell a suli mellett részmukaidős állást vállalnom. Oh, és az én szerencsétlen fejemnek pont ezt a hülye állást, ezzel a hülye főnökkel kellett kifognom. Bláhh. Ja, és a rossz anyagi háttér alatt azt kell érteni, hogy tökmindegy mennyit keresnének a szüleim, akkor sem kapnék zsebpénzt, ezért bármit szeretnék, annak magamnak kell megkeresnem az árát.
  - Aha... megbotlott. - bólogatott Mr. Peterson.
  - Igen. Esetleg van mégegy munkaruhája, amit felvehetnék? Amint látja, ez már használhatatlan.
  - Attól tartok drágaságom, nincsen. Kénytelen lesz az utcai ruhájában befejezni a munkát, sajnálom.
  Igen, annyira sajnálta, mint amennyire én szerettem, hogy ő a főnököm.
  Bementem az öltözőbe, majd a kávéfoltos ruhámat a földhöz vágva szidtam gondolatba Mr. Peterson-t. Morgolódásomból telefonom csörgése riasztott ki.
  Kivettem a táskámból, majd a kijelzőmön megjelent drágaltos barátnőm vigyorgó képe. Hahaha, de bolond ez a nőszemély.
  - Halló? - vettem fel.
  - Sziaaaaa! Na, mit csinálsz? - szokásához híven megint pörgött.
  - Melózok. - válaszoltam unottan.
  - Midő újdonság. Mikor végzel?
  - Nem tudom. Azt hiszem már megint felbosszantottam a főnökömet.
  - Uhh, akkor holnapig sem végzel.
  - Köszi.
  - Hé, én csak az igazat mondom. Tudod mit? Egy fél óra múlva ott vagyok, és kiszöktetlek.
  - Ahh, megmentő vagy. Siess!
  - Ahogy csak tudok. Most puszi!
  - Szia!
  Elraktam a telefont, majd vissza mentem az előadócsarnokba, amit további tíz perc szék alatt bújkálós szemétszedés követett.
  A színpadon toltam volna el egy széket, de valaki az utamat állta.
  - Bocsi, kérlek arrébb vinnéd a seggedet? Útban van. Köszi! - kicsit bunkó stílusomat én sem díjaztam, de már a fejem is fájt. Abban reménykedtem, hogy Rikki hirtelen beállít, hogy MEGJÖTTEM!, és elvisz engem. Minél hamarabb. Akár ebben a másodpercben. Most. Gyerünk már. Aaaaa, Rikki!
  - Ne vedd zokon, de ezt most nekem mondtad? - fordult meg.
  - Miért, mit gondoltál? Ennek a széknek beszélek? Azért ennyire sötét MÉG nem vagyok. - egyenesedtem ki. Felmértem ellenfelemet. Fiú, tizennyolc-tizenkilenc éves körüli kor, barna, göndör haj, feltűrt rövid ujjú fehér pólója ujja alól kilátszódtak kisebb tetoválásai, és egy nagyobb hajószerűség. Wow, mi ez, egy vérbeli börtöntöltelék?
  - Te... hogy beszélsz velem? - teljesen ki volt akadva. Nem értette, hogy MEREK így beszélni vele. Hahaha, ez kezd egyre érdekesebb lenni.
  - Miért, hogy kéne beszélnem veled? - húztam fel a szemöldökömet.
  - Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok én?
  - Ömm... tudnom kéne? Várj, kitalálom. Egy idegesítő ''szépfiú'', aki azt hiszi körülötte forog a világ? Mi lenne, ha egyszerűen csak arrébb mennél, és elfelejtenénk az egészet?
  Megfordultam, és a széket a másik irányba kezdtem el húzni.
  - Várj, várj! - kapta el hátulról a kezemet. Ösztönösen elrántottam, majd megfordultam.
  - Most meg mit akarsz?
  - Te tényleg nem tudod, ki vagyok én?
  - Jaj, ne fárassz már... - fordultam vissza a székhez sóhajtva, majd indultam volna tovább, de megint szóval tartott.
  - Hé, nézz ide! Hé!
  Megforgattam a szememet, majd ránéztem. Érteltlenül pislogott rám.
  - Te... nem... ismersz... engem?
  Lassan megráztam a fejem.
  - Talán találkoztunk valahol? Ugyanabba az iskolába járunk? - találgattam.
  - Nem - rázta meg a fejét -, én nem járok iskolába.
  - Egyre jobb. - grimaszoltam.
  - És... nem szoktál... TV-t nézni? Vagy újságot olvasni?
  - Nincs TV-nk, az újság meg pénzbe kerül, amiből mostanság elég szűkösen vagyok. Még valami?
  - És... internet?
  - Hülyeség. Néha a könyvtárban a házimhoz szoktam használni. De azt is csak ritkán.
  - Szóval azt mondod, hogy Facebook-od sincs? Twittered?
  - Viszlát, izé... - most jöttem rá, hogy nem is tudom a nevét, bár nem is nagyon érdekelt. Úgy voltam vele, hogy úgyis most látom utoljára. - idegen.
  Ránéztem a falon függő órára, ami boldogan ketyegett, diadalmasan mutatva, hogy két perce lejárt a munkaidőm. Odaléptem a táskámhoz, majd belegyömöszöltem a még kint lévő cuccaimat, majd a vállamra kaptam. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
  - Szia Hope! - Ricki barátnőm hangja csendült fel a fülemre szorított mobilból.
  - Na mond.
  - Figyelj, bedugultam tőled egy sarokra. Nem tudnál elgyalogolni idályig? Áll a forgalom. Valami baleset történt.
  - Oh. - hangolódtam le. - Persze, ha áll a forgalom mehetek gyalog is. Ott találkozunk.
  - Szia! - tette le.
  - A fenébe. - fordultam meg. Az a bizonyos fiú még mindig ott állt mögöttem. Engem nézett.
  - Elvihetünk? - kérdezte.
  - Egy sarokra áll a barátnőm a kocsijával, nincs rá szükségem.
  - De hisz áll a forgalom.
  - Te ezt honnan tudod?
  - Most mondtad.
  Erre nem tudtam mit felelni. Igaza volt.
  - Boldogulok magam is. - mentem volna el mellette, de az utamat állta.
  - Megtisztelnél.
  - Nem értem, az emberek miért nem képesek felfogni, hogy a 'nem' az nálam azt jelenti, hogy NEM.
  Kikerültem és az ajtó felé vettem az irányt. Hallottam, hogy jön utánam, de nem foglakloztam vele, abban reménykedbe, ha figyelmen kívül hagyom, békénhagy. Mielőtt kitártam volna az ajtót a már csodásan napsütötte tájra, megint megszólított. Kezdett az idegeimre menni.
  - Ne menj ki!
  Nagyot sóhajtottam, és megfogtam a fejemet.
  - Most meg mit szeretnél?
  - Szeretném, ha elvihetnénk téged, de ha kimész, aztán már nem jöhetek utánad.
  - Hála istennek - lódultam meg az ajtó felé, de utánam rohant.
  - Kérlek, gondold meg!
  - Ahh - fordultam meg. - Meggondoltam.
  - És?
  - Nem.
  Kiléptem az ajtón, de ő nem jött velem. Diadalittasan hátravigyorogtam, de az ő arca nem volt valami derűs.
  - Nem jöhetek utánad.
  - Már miért ne jöhetnél? - forgattam meg a szememet. - Vámpír vagy, és elégsz a napon, vagy mi?
  - Ez egy igen jó hasonlat volt az én helyzetemre.
  - Azt mondod?
  - Igen, azzal a különbséggel, hogy nem vagyok vámpír, és nem égek el a napon.
  - Tudod, ezt valahogy sejtettem. - Már majdnem elindultam, mikor elfogott a kíváncsiság. - Mégis miért nem jöhetsz ki?
  - Te tényleg nem tudod, hogy ki vagyok, ugye? - kérdezte.
  - Nem, de nem értem az összefüggést. Mi vagy te, egy nemzetközi híresség, akit ha meglátnak az utcán vége van, mert ellepik a sikoltozó rajongók?
  - Úristen! - hallottam a hátam mögül Rikki hangját. Megfordultam, és láttam, hogy tátott szájjal bámul ki a kocsi ablakán az utca túloldaláról. Hitetlenkedve fordultam vissza a fiúhoz, aki már egy lépéssel hátrébb állt.
  - Azt hiszem, most jobb, ha mész. - mondta.
  Bólogattam, majd az autó felé vettem az irányt.





  - Hope, hope! - Rikki szólongatása riasztott ki ábrándozásomból. - Nem szeretnéd elárulni, mi a fenét csináltál te ott VELE?
  - Rikki, őszinte leszek hozzád, fogalmam sincs, ki volt ő.
  - Mi... hogy... te... NEM TUDOD, HOGY KI Ő? - döbbenet ült ki az arcán.
  - Miért, szerinted csak hülyéskedek? Most komolyan.
  Nyelt egyet.
  - Ő Harry Styles. Maga HARRY STYLES.
  - Aha... most tudnom kéne, hogy kiről beszélsz?
  - Ahh... - verte bele a fejét a kormányba. - Menthetetlen vagy.
  - Itt tegyél ki légyszi! - néztem ki az ablakon. Még el kellett intéznem valamit.
  - Oké.
  Félreállt és leparkolt. Kiszálltam a kocsiból, elköszöntem tőle, majd a posta felé vettem az irányt.
  Feladtam a képeslapot, amit anya adott, a nagymamámnak jövőhéten lesz a születésnapja. Ki hitte volna, még levelünk is érkezett. A borítékot nézegetve megláttam egy nevet, ami teljesen felvillanyozott.
  Óriási vigyorral az arcomon hagytam el az épületet, majd szerencsésen nem nézve az orrom elé neki mentem valakinek.
  - Oh, bocsánat! - mentegetőztem, majd mentem volna tovább, de a hangja, ahogy azt felelte, 'Semmi baj.', nagyon, de nagyon ismerős volt. Felnéztem az arcára, de nem láttam, mert kapucnit viselt, és a nap is a szemembe sütött.
  - Ismerjük egymást? - kérdeztem.
  - Én ismerlek téged. De te engem nem.
  Kár volt ezt mondani, mert rögtön rájöttem, ki is ő.
  - Várj, ne mond meg! Tudom, hogy hogy hívnak téged, egy pillanat! - igazán erőlködtem, hogy eszembe jusson a neve, de csaknem tudtam rájönni. - Talán... Hector? Nem, nem! Megvan! Henry! A neved Henry Stones.
  - Majdnem. A nevem Harry Styles, a tiéd pedig Hope.
  - Mi... mármint, honnan tudod?
  - A főnököd gyorsan ki tud borulni, ha valaki úgy megy el a munkahelyéről, hogy nem jelentkezik ki, és nem is szól, hogy lelépett.
  - Oh, tudtam hogy valamit elfelejtettem. Most ha megbocsátasz...
  Arrébb léptem, de egy másik fiú állta az utamat. Ő is kapucnit viselt, illetve napszemüveget, de neki enyhén látszódott az arca.
  - Mi van ma mindnkivel? - fújtam egyet, majd a másik irányba indultam, de ott is állt valaki. Nem is kell mondanom, szintén kapucniban, napszemüveggel.
  - Wow, most az összes híresség rám van kattanva? Legalább ismernék közölük egyet is. - morogtam.
  - Elvihetünk? - jött a hátam mögül a kérdés. Nem volt ismerős a hangja.
  - Ti? Istenem, miért beszél mindenki többesszámban? Kik vagytok ti?
  - Nem ez volt a kérdés.
  - Ha meg engedem, békén hagytok?
  Nem jött a kérdésemre válasz.
  - Merre van a kocsi? - forgattam meg a szememet.
  - Hát, nem éppen kocsi... - hallottam balról Henry hangját. Ja, nem, Harryét.
  Elindultak az egyik irányba, követtem őket. Végre nem szemben voltam a nappal, így ki tudtam venni az alakjukat. Megszámoltam, négyen voltam. Meg az ördög is párosával jár. Vagy hogy is van az a mondás...
  - Mi a fene...? - kérdeztem, mikor egy nagy, piros busz előtt alltunk meg.
  - Mi van, hát nem tetszik? - vigyorgott Harry.
  - Nem az, csak... mindegy. - ráztam meg a fejemet.
  Az egyik fiú kinyototta az ajtót, majd beszálltunk. Tágas, szép, lakájos volt a busz belűlről, még TV és WC is volt bent. Igaz, chipses zacskó, és és két üres kólás üveg hevert a földön, de azon kívül rend volt, és méreg drága, fényes és tompa dolgokkal volt tele. 'Hűha...' - gondoltam.
  Leültünk a két egymás elé tolt félkör alakú kanapéra. Amint elindult a busz, úgy éreztem benne magam, mint egy limuzinban. Sötétítő volt az ablakokon, be egyáltalán nem lehetett látni, és szerencsére megszűrte a napfényt is, ezért nem volt olyan vakító, mint odakint, inkább mindennek olyan hangulatos színe volt.
  Egy idelyig nem szólt senki, majd én voltam az, aki megtörte a csendet.
  - Miért van a busz oldalára írva, hogy Egy Irány?
  - Mert mi vagyunk a One Direction! - kiáltották egyszerre. Fúha, ez ilyesztő volt.
  - Tudod mi az a One Direction? - kérdezte Harry.
  - Hát persze! - legyintettem.
  - Komolyan? - húzta fel a szemöldökét.
  - Naná.
  - Tényleg?
  - Nem hiszel nekem?
  - Nem.
  - Legalább őszinte vagy.
  - Szóval nem tudod.
  - Dehogynem.
  - Akkor mi?
  - Hát... mindenki tudja... az a sorsozat... vagyis nagyon híres.
  - Meghiszem azt. - nevetett az egyik fiú mellettem.
  - Csak nézz körül. - mondta egy másik.
  Úgy tettem. Plakátok, falidíszek, újságok, melyeken öt vigyorgó srác van, ahol hülyéskednek, vagy épp egymás seggét fogdossák. Kikerekedett szemmel néztem rájuk. Na, nem, mindegy, nem rám tartozik a nemi identitásuk.
  - Segítek, nézd ezt - tartott egy cikket az orrom alá a velem szembe ülő fiú, akinek szőke haja volt.  Óriási betűkkel a cím így hangzott: 'A One Direction új, immár második albuma mától kapható a boltokban!'.
  - Ó, szóval egy zenekar vagytok. - mondtam. Így már minden sokkal érthetőbb. És mivel jól néznek ki, gondolom rengeteg rajongójuk van. A hangjukról még nem tudok semmit, de ha az se fars, akkor igazán fényűző életük lehet. Bezzeg ha a lányok tudnák, hogy nem épp az ő 'fajtájukhoz' vonzódnak...
  - Viszont egy valamit még mindig nem értek. - néztem fel az újságból. - Miért hoztatok el ide engem?
  - Ezt Harrytől kérdezd. - kezdtett el röhögni egy fiú, akin még mindig kapucni volt. A többiek már levették.
  Kérdően néztem Harryre.
  - Tényleg, még el sem meséltétek, hogy találkoztatok. - mondta a szőke hajú fiú, aranyos ír akcentussal. Biztosan az összes tinilány elolvad tőle.
  - Csak annyit tudunk, hogy nem ismersz minket. És hogy nemigen szereted a munkádat, és ki nem állhatod a főnöködet. - bólogatott egy sötét hajú fiú, akinek akkora szempillái voltak, hogy még a legszebb top modell is megirigyelte volna.
  - És hogy muszáj volt téged elvinnünk.
  Várjunk. Elvinni, de hova?
  - Most haza visztek? Nem is tudjátok, hogy hol lakom.
  - Hát áruld el. - mondta Harry. Na jó, ez nyálas. Kezdtem feszült lenni.
  - W... White Street... 21. - nyeltem. Ez nem jó. Tereljük el gyorsan a témát.
  - Mi a nevetek? - kérdeztem.
  - Az enyém Niall! - vágta rá a szőke hajú fiú, aki pont előttem ült. Aranyosan mosolygott rám. Az első érzésem az volt vele kapcsolatban, hogy jobban meg akarom ismerni. Meg tudtam volna zabálni, olyan gyömöszölnivaló volt ebben fényben. Már kezdett lemenni a nap, és az árnyak vöröses-narancssárga színt öltöttek. Csodálatos volt.
  - Én Zayn vagyok. - nyújtott kezet a szép szemű fiú.
  - Liam. - Hahaha, hát neki egész nap tudnék nevetni az akcentusán. Haláli.
  - Örvendek.
  - Louis a becses nevem. - Nos, ezzel a fiú máris belopta magát a szívembe. Imádtam, ha valaki így beszél.
  - És engem már ismesz. - modta Harry. Bólogattam. - Egy pillanat és jövök. - állt fel, és előre ment a buszvezetőhöz.
  - És te milyen fajta zenéket szeretsz? - kérzdete a szöszi.
  - Niall ugye? - tippeltem.
  - Igen. - vigyorgott.
  - Hát, nem is tudom. Inkább rock és pop. A régi zenéktől néha kiráz a hideg. De van néhány jó.
  - Akkor ebben hasonlítunk. És hogy állsz a népdalokkal?
  - Régies kategória.
  - Pacsiii! - nevetett fel. Belecsaptam a tenyerébe, mire Harry is megjelent.
  - Pár percen belül ott vagyunk. - közölte.
  - Ott hol? - kérdezte azt hiszem Zayn.
  - Hope-éknál.
  Erre egy pillanatra kikerekedett a szemem, de megnyugtattam magamat azzal, hogy úgysem talélkoznak a szüleimmel. Hála istennek, egyébként mit mondanék?
  A borítékot kezdtem el nézegetni a kezemben, mire egy kéz elkapta előlem.
  - Hé! - káltottam fel. Louis volt az. - Azonnal add vissza!
  - Mert különben? - incselkedett. Utána nyútlam. - Harry, kapd el! - és a boríték máris a hátam mögött volt.
  - Ez nem vicces. Adjátok vissza. Most! - hadonásztam. Már majdnem meg volt, mikor egy kéz hátulól elkapott és elrántott. Szerintem ő sem számolt azzal, hogy ekkora lesz a lendület, mert mindketten hátra estünk a kanapéra. Egyenesen rajta landoltam. Nekem jó puha volt, de az ő testi épségét kétségbe vontam volna.
  - Minden rendben? - fordultam meg. Niall nevetett vissza rám.
  - Ki az a... Blake? - kérzedte Harry a hátam mögül.
  - Az unokatestvérem. - mondtam. - És mostmár kérem vissza. - tartottam felé a kezemet.
  - Ez milyen hülye név már. Szegény srác...
  - Srác? - egyszerre nevettem, és vágtam mérges és sértődött fejet. - Ő... - előkotortam a farmerom zsebéből a pénztárcámat, és a elővettem a benne lapuló régi képet. - Ez én vagyok és ő, mikor olyan három-négy évesek voltunk. Tizenhat éves lány ő is most, csakmint én. Mármint tizennyolc. Ő tizennyolc, én tizenhat, csak tudod, annyira jól ismerem, és ''egy húron pendülünk'', hogy szinte ő a legjobb barátom, és teljesen elfeledkezek néha a korunkról, illetve a korkülönbségről. És te le 'srác'-ozod.
  Harry nagy nevetésben tört ki.
  - Hát így még viccesebb. Lány Blake névvel... Hát én mindjárt meghalok... - fogta a hasát.
  - Nagyszerű. - fintorogatam. - Visszakaphatnám a levelemet?
  - Mostmár, hát persze... - nevetett tovább, de legalább visszaadta.
  - Megérkeztünk! - hallottam a soffőr mély, férfi hangját a busz elejéből.
  Kinéztem az ablakon, és megpillantottam a házunkat.
  - Hát akkor sziasztok! - köszöntem el. - Jó volt megismerni titeket!
  - Jó volt megismerni valakit, aki nem ismer minket - válaszolta Louis, és integetett.
  - Kikísérlek. - indult el az ajtó felé Harry.
  - Szia Hope! - köszöntek el a többiek is.
  Kiszálltunk Harryvel a buszból, majd becsukta mögöttem az ajtót. Elkísért a kapunkig, majd mikor oda fordultam hozzá, hogy elköszönjek tőle, hirtelen két meleg ajkat éreztem az ajkaimon. A szívem is megállt egy pillanatra. A busz ablakából Niall nézett ki rám, szívszakadva.