Negyedik fejezet.

(Írta: Nonoo M.)


Álmomban már megint visszatért az a fiú...
Az a fiú, akit még sosem gondoltam ennyire aranyosnak és normálisnak. Az a fiú, akivel alig beszéltem mégis nagyon megkedveltem. Az a fiú, akinek NEM-et mondtam. Mármint nem mondtam neki semmit, ami lehet,  hogy nála felér egy nemmel. Annyira el voltam foglalva Harry-vel és Blake-kel, hogy magamról teljesen elfeledkeztem. Hajnalban, valamikor 2 óra körül ezekkel a gondolatokkal pattant ki a szemem. Azonnal fel akartam hívni, de nem volt meg a száma. Rohantam Blake-hez a vendégszobába, de hiába dörömböltem az ajtón, nem nyitotta ki. Próbáltam kinyitni de zárva volt. Aztán eszembe jutott, hogy a felső szinten minden ajtóba egyforma kulcs való. Kivettem a szobám ajtajából és kinyitottam a vendégszobát. Majdnem szívrohamot kaptam, amikor megpillantottam az üres ágyat, a kinyílt ablakot és a rajta lévő függönyt amit az éjszakai szél csapdosott. Rögtön tudtam: megszökött. Mindig is egy kicsit akaratos volt és talán túlságosan is kiismert. Mert ha engem megkérdezett volna, hogy elmehet-e, biztos nem engedtem volna, meg nem nagyon kéne járkálnia hajnalban. Lerohantam a nappaliba, hogy szóljak anyának, végül meggondoltam magam és vissza botorkáltam a lépcsőhöz.
-Mi a baj, kicsim?-szólt  utánam anyu.
-Ööö...semmi. Asszem alva jártam...Miért vagyok itt lent? Mikor jöttem le?-tettettem a hülyét.
-Az előbb szaladtál le. Szerintem menj vissza és aludj tovább.
A tanácsának a felét megfogadtam, felbaktattam a szobámba. Az ágyon ülve gondolkoztam, mi legyen, amikor a telefonom csörgése halálra rémített. Nem volt ismerős szám, úgyhogy nem vettem fel. De pár perc múlva megint pittyogott a telefonom.
-Haló?!-szóltam bele idegesen.-Nem tudom ki vagy és mit akarsz tőlem, de nem hajnalban kéne keresned! Van épp elég problémám, nincs szükségem még egy ismeretlen telefonálóra is!
-Bocsánat...-szól bele egy félénk hang. Rögtön felismertem az akcentusáról.-Nem akartalak zavarni...
-Ne haragudj, nem akartam leordítani a fejed! Csak...tudod...Blake eltűnt...
-Épp ezért hívtalak, mert tőlünk meg Harry...
-Arggh...Tudhattam volna!
-Figyu, elmegyünk érted és megkereshetnénk őket.
-Hát jó...de nehéz lesz kijutnom. Anya a nappaliban tévézik és észrevenne. Valahogy ki kéne szöknöm.
-Ha Blake-nem sikerült...
-Igaz, felöltözök és kint várlak titeket! Szia!
-Rendben.
Gyorsan felvettem egy melegítőt, a hajamat gyors kontyba felfogtam és indultam is. Nagy nehezen lemásztam az ereszcsatornán, már csak egy ugrás volt hátra, de amilyen ügyes vagyok, a gatyám szára fenn akadt, és eltanyáltam. A nadrágom az aljától a térdemig végigszakadt, az arcom zöld lett a fűtől és ha ez még nem elég, az fiúk is pont látták. Király, indulhatunk.
-Cső.-léptem be a busz ajtaján.-Egy szót se!
-Meg kéne gondolnod, hogy akrobata legyél.-nevetett Louis.
-Mondtam, hogy egy szót se!
-Bocs. Nem hagyhattam ki.
-Amúgy meg honnan van meg a számom? Mert hívtalak volna titeket, de nem volt meg a számotok.
-Harry kirakta a hűtőre. Azt mondta, ha VALAKINEK kell, ott van. És a VALAKI megtalálta.-nevettek hárman a VALAKI felé fordulva, ő meg csak elpirulva, lesütött szemekkel vizsgálta a padlót. Én is elmosolyodtam, elöntött egy fura, de jóleső érzés. Átültem mellé a kanapéra és megöleltem. Elég furcsa pillanat volt,mert nem vagyok ölelgetős típus, ritkán mutatom ki az érzéseimet, általában csak a nemtetszésemet hozom felszínre. A  szöszi még jobban elvörösödött és cukin vigyorgott a reakciómon, végül összeszedte a bátorságát és felnézett rám.
-Még nem válaszoltál a tegnapi kérdésemre...
-Ne haragudj...kicsit szét voltam esve. Szívesen elmennék veled valahova. Fel is akartalak hívni, amikor felkeltem, el akartam kérni Blake-től Harry számát, hogy megkérjem, adja oda a te számod.-a többiek csak szótlanul pislogtak, végül a meghitt pillanatnak Niall gyomorkorgása vetett véget.
-Kajaidőőőőőőőőőőőőőőőőőőőő!-kiabált Louis. Zayn kinyitotta a hűtőt és elővett egy pizzát, majd berakta a mikróba megmelegíteni.
-Srácok, talán Harry-re és Blake-re kellene koncentrálni! Éppen eltűntek, ti meg zabálni akartok.
-Enni mindig muszáj.
-Nemár, hogy nem bírtok ki legalább egy órát!
-Jólvan apuci, várhat a pizza...-bólogattunk mindnyájan.
Egész reggelig kóvályogtunk az utcákon, de nem találtuk őket. Végül úgy döntöttünk, hazamegyünk.



Dél körül lehetett az idő, nem tudtam már sokáig hazudni anyának Blake-ről. Már reggel óta vagy alszik, vagy fürdik vagy öltözik, már 5x fogat mosott, kivitte a szemetet, elment futni és már kutyát is sétáltatott a sztorijaim alapján, aztán hirtelen nyílt az ajtó és hazajött.
-Jó reggelt!-szó nélkül felrángattam a szobámba és megállás nélkül ordítoztam vele.
-Te normális vagy? Elmentünk értetek hajnalban! Vagy 100-szor hívtalak! Mi az hogy kiszöksz ilyen későn? Tudod, milyen sokat falaztam neked! Ráadásul ma még elrángatsz arra a hülye koncertre is! Bárcsak ne jöttél volna...
-Tudod mit, akkor pakolok és húzok vissza a francba!! Legalább meghallgatnád az én változatomat is!
-Mit hallgassak rajta?! Kilógsz az ablakon keresztül! Ráadásul egy olyannal mint az a Harry gyerek! Komplett idióta vagy! És...-nem válaszolt csak szorosan megölelt. Értetlenül néztem rá, aztán megértettem, mit akar. Minden érzését beleöntötte az ölelésébe, szerelmet, fájdalmat, megbánást...Egyszerűen nem tudtam rá tovább haragudni. Mindketten sírásban törtünk ki és nem győztünk bocsánatot kérni egymástól. Szétsírt szemekkel mesélte el nekem a tegnap estéjét Harryvel, a vacsorát amit főzött neki, és minden programot amit közösen csináltak egészen délig.



Már felöltöztünk a koncertre, kint vártuk a fiúkat a ház előtt. Mivel még Liam be akart köszönni Ronnienak, egy régi barátjának, előbb kellett indulnunk. Az oké, hogy be akart köszönni, de azt nem gondoltam, hogy egy árvaházba megyünk be...Elég ijesztő volt végigmenni a hosszú zöld folyosókon, olyan diliház feeling volt benn. A 128-as szobába belépve viszont elszállt ez az érzésem, vidám, színes szoba, tele poszterekkel rajzokkal és egyéb díszekkel, egész hangulatos volt. Blake és n bemutatkoztunk a lánynak, akiről kiderült, hogy Ronnie.
-Úgy hiányoztál!-ölelgette Liam-et.
-Te is. Jó rég voltam itt nálad.
-1 hónap 13 nap. Számolom.-mintha tök normális lenne számolni a napokat, hogy mikor találkoztál utoljára egy régi ismerőssel...
-Jó hírem van! Ma koncertre jössz velünk!
-Úúúúúú végre kimegyek innen!! De az igazgató megengedte?
-Igen, beszéltem vele. És a koncert után jössz velünk a villába.
-És másnap jöhetek vissza...
-Honnan veszed?-Ronnienak felcsillantak a szemei és szó szerint ráugrott Liam-re, a lábaival átkulcsolta a derekát és úgy ölelgette.
-Hahó, csak én nem értem mi van itt?-kérdeztem. A tobbiek is "miről maradtam le?" nézéssel bámultak Li-re.
-Talán még nem hallottátok a történetem...Még csak 4 éves voltam, amikor mindkét szülőm meghalt. A nagyszüleimhez kerültem, akik Liam és családjának a szomszédjai voltak. Aztán 10 lettem. Már csak a papám élt, de a szülinapom után egy héttel ő is elment közülünk. Liammel játszottam előtte minden nap, legjobb barátok voltunk, nem lehetett minket elválasztani. Utáltam este hazamenni, mert mindig egyedül kellett aludnom. Aztán amikor felkeltem egyik nap és mentem reggelizni, a papám eltűnt. Átszaladtam Liam anyukájának szólni, ő közölte velem a hírt: az angyalokkal van...Fél órán belül jöttek is értem, és elhoztak ide, az intézetbe. Évekig csak sírtam, egyedül voltam és nem szóltam senkihez. De esténként folyamatosan imádkoztam és beszéltem a szüleimhez és a nagyiékhoz, hátha hallanak. Kértem Istent, hogy segítsen és egyik nap betoppant Liam a szobám ajtaján. Az volt életem  legszebb napja. Megígérte, hogy ki fog vinni engem minden áron, ha kell örökbe fogad. És most sikerült!!!