Tizenkettedik fejezet.

(Írta: Lorie)

  A harmadik hét után agyilag már teljesen hulla voltam, viszont boldog. Boldog voltam, mert Niall jól van, boldog voltam, mert Niall visszajött, boldog voltam, mert visszaállt a rend...
  Az egyetlen dolog, ami nyugtalanított, a viselkedésünk volt. Bármikor találkoztam Niallel, köszöntünk egymásnak, megkérdeztük, hogy hogy vagy, és azt feleltük, hogy 'Köszönöm, jól...' ...és ennyi volt az egész beszélgetésünk.
  Kedd volt, szakadozott a borult ég. Néha el kezdett csöpögni az eső, de pár perc elteltével abba is hagyta. Épp Rikki-hez tartottam, hogy aztán Zayn-hez menjünk, mikor végre elhatároztam magam. Meg fogom tenni. Beszélni fogok Niallel.
  Még nem tudtam, mit fogok mondani neki, de azt tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Bármi jobb ennél a helyzetnél.
  - Hope, indulhatunk? - kérdezte Rikki.
  - Oh, bocsi, persze. - rezzentem ki gondolatmenetemből.
  Annyira biztos voltam a dolgomban, viszont Zaynék háza előtt mégis megtorpantam.
  Rikki csöngetett.
  - Gyertek, nyitva! - hallottam egy tompa hangot a házból. Rikki elindult befelé, de mikor látta, hogy én nem követem, vissza fordult.
  - Nem jösz? - kérdezte. Hálás voltam neki, mert ettől a mondattól megint megjött a bátorságom.
  Rámosolyogtam és én is beléptem a kapun.
  Rikki nyitotta a bejárati ajtót, és én már éreztem a gumót a gyomromban. Áááá, nem akarom, nem akarom! Neeee, miket beszélek? De igen is, akarom! Ezt most akkor is végig fogom csinálni! - cikáztak bennem a gondolatok.
  Annyit hezitáltam a küszöbön, hogy már kezdett Rikkinek is feltűnni.
  - Minden rendben? - kérdezte értetlenül.
  Tétován bólintottam, majd követtem őt a nappaliba.
  A szoba, ahova beérkeztünk, üres volt.
  - Hahóóó! - kiabált Rikki.
  - Meglepetés! - jött ki a fürdőből Zayn.
  - Wow! - ölelte át Rik. - Micsoda haj!
  - Nos, a fodrászod tényleg kitett magáért - mondtam.
  Mosolyogva lenéztem a padlóra, majd a szemem az egyik szoba ajtajára vándorolt, ami éppen kezdett kinyílni. Niall állt ott teljes alakjában.
  - Szia... - mondtam.
  - Szia - mosolygott vissza. - Hogy vagy?
  - Köszi, jó... mármint... - megint inamba szállt a bátorságom. Hülye, gyáva nyuszi! - Niall, kérlek át jönnél velem a másik szobába? - kérdeztem.
  - Hát... persze... - tisztán láthatóan meglepődött, hogy eltértem az eredeti ''szerepjátékunktól''.
  Bementünk az egyik vendégszobába, és bezártam magunk mögött az ajtót. Leültünk az ágyra. Nagy szemekkel nézett rám, várt. De én csak hallgattam. Annyi mindent akartam mondani neki az elmúlt hetek során, de soha nem mertem. Most itt lenne az alkalom, de mégsem tettem. Elvesztem a pillanat varázsában. Egyszerűen nem jöttek szavak a számra, a dolgok, amiket eddig fontornak találtam, eltörpültek a mellett, amit most éreztem. És tisztán éreztem. Ezt tudnia kellett.
  - Niall, én... - kezdtem, de hallkan suttogott valamit, amit nem értettem, de éreztem, hogy valami szelíd, csöndre intő dolog volt... egyre közelebb hajolt hozzám. Úgy éreztem, mintha mágneses mezők lennének körülöttünk, és minél közelebb van, ezek annál erősebbek, annál intenzívebbek... Amint ajka elérte az enyémet, úgy éreztem az eddig apró szikrák most lánga gyúltak, és égetek, és égtek, mintha áramot vezettek volna belém, és azt minden érintésnél átadnám neki, és ahol a bőrünk, ajkunk összeér, ott kisülne... Azt kívántam, bár sose lenne vége. De ez a pillanat szépsége. Hogy elillan. Nem tarthatod vissza, elmegy, de ez teszi külölegessé. Így tette Niall különlegessé.
 

Tizenegyedik fejezet.

(Ha rendszeres olvasó vagy és nem akarsz feliratkozni, vagy ha már fel vagy, csatlakozz a facebook-csoportunkba! (Katt) )

(írta: Nonoo M.)
-"Kérdezd a cafkát. Ő biztos tudja!"-felelt önelégült mosollyal az arcán...



Álmomból hála az égnek valami morajlás zökkentett ki, ami Harry mély hangja volt. Rögtön ahogy kinyitottam a szemeim, nagyot sóhajtva a mellkasomhoz kaptam, majd szaggatottan kifújtam a levegőt. A többiek mosolyogva néztek, de amolyan lesajnáló mosollyal...
-Jól aludtál?-ült le mellém Zayn és átkarolta a vállam.
-Nem mondanám...Mennyi ideig volt csukva a szemem?
-2-3 óra lehetett.
-Új rekord...Letusolok.
Felbaktattam az emeletre, mivel ott volt az ideiglenes szobám. Fogtam a törölközőm, egy laza pólót, egy rövidnadrágot és bementem a fürdőbe. Már majdnem teljesen levetkőztem, de amikor a melltartómat levettem, kis heget fedeztem fel a bal oldalon, ami még eddig nem tűnt fel. Közelebb mentem a tükörhöz, hogy jobban lássam. Elég frissnek tűnt, épphogy begyógyultnak. Az volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy sápadtabb már nem is lehetnék, de mégis sikerült..."Mindegy, azért letusolok"-gondoltam, de ahogy elkezdtem magamra engedni a vizet és ahogy áthaladt a hegen vérvörösen csurgott tovább a testemen. Ijedtemben felsikítottam és összerogytam a zuhanyfülkében.
-Hope, minden oké?-zörgetett valaki az ajtón. Nem ismertem fel a hangot, igazából nem is koncentráltam arra, nem tudtam mást nézni, csak a lefolyón lefelé csordogáló vért.
-Hoooooope! Legalább adj valami hangot, hogy egyben vagy!-kipréseltem magamból valami nyöszörgésszerűt, elzártam a vizet, magam köré tekertem a törölközőm és beengedtem a dübörgő idegent. Ronnie volt, az előbb érkeztek Liam-mel.
-Mi történt?-megmutattam neki a heget, vagyis megmutattam volna de nem látta.
-Ott van, nézd már meg! 
-De nincs ott semmi...
-Mondom, hogy ott van, nyisd ki...a szemed...Basszus, eltűnt! Akkor nézd meg a vizet, ami lefelé folyik! Piros!
Még meg is érintette, de akkor sem látott rajta semmit.
-Az ég szerelmére! Mit nem lehet azon látni? Ez teljesen...tiszta...Ezt nem hiszem el...Én...félek.
-Öltözz fel és mindent megbeszélünk. Lent megvárlak.-megölelt aztán el is rohant.
Felvettem a kikészített ruhákat és csatlakoztam a lenti társasághoz. Elmeséltem nekik, mit láttam és az álmom is, hogy értsék a sztorit, mindenki tátott szájjal bámult rám.
-...végül nem tudom, hogy még mindig annak a cuccnak a hatása, amit beadtak, vagy a nyugtatóé, vagy a képzeletem játszik velem, vagy valami paranormális izé, de félek...Most vagyok azon a ponton, hogy berezeltem...
-Nyugodj meg, mi itt vagyunk veled és vigyázunk rád!-ölelt meg elsőnek Louis, majd a többiel is csatlakoztak. Az utóbbi pár hétben, minden nap meglátogatnak itt, Harry-éknél, ha meg stúdióznak, vagy koncertjük van rámküldik valamelyik lányt. Rendes tőlük, hogy figyelnek rám és próbálnak összevakarni.



Már 4 hete elment...Még mindig semmi hír felőle...Még mindig depresszióban ücsörögtem a szobám közepén, a gondolataimat és az érzéseimet egy papírra írogatva, hátha könnyebb lesz a lelkem és a szívem...nagy hülyeség volt. Nem hogy könnyebbült, nehezebb lett, fájt, szúrt, kapart, marcangolt, megemésztett. Egy sétáló zombi lettem és lassan már csak egy helyben fogok ülni és bambulni. A velem egyidősek általában azt érzik, minden "heppi", anyuci vagy apuci a seggük alá tol egy kocsit, menőznek vele a városban és pasiznak. Nekem meg mi jut? Éppen darabokra hullok szét, az egész háznak valami sötét hangulata van, mindenki engem sajnál, hiába mondom, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal. Sokan már szánalmasnak gondolnának, hogy így siratok valakit, de ez nem teljesen így van. Azért hiányzik is, de legfőképp féltem, hogy rossz társaságba keveredik, de az bánt a legjobban, hogy MIATTAM. És a "miattam"-on van a hangsúly. 
-Mit csinálsz?-mosolygott kedvesen Rikki.
-Hát te?
-Gondoltam meglátogatom a zombicsajt. Rég láttalak.
-Nem vesztettél sokat. Naa, ne legyél ilyen morcii!-felrángatott a földről és karon fogott.-Elmegyünk sétálni meg valami csajos programra, hidd el jobb kedved lesz. A legjobb barátnők, csak kettesben.
A héten először mosolyogtam szívemből, jól esett, hogy valaki határozottan megrángat és burkolt célsásban azt üzeni: "kelj már fel idióta, ha így folytatod, meg fogsz őrülni!"
Végül plázázni mentünk, beültünk egy filmre is  (igazából nem dereng belőle egyrészlet se...) majd egy kávézóba a város szélén. Nagyon kicsike volt, mi se találtuk volna meg, csak a kávéillat csapta meg az orrunkat. Belülről még kisebbnek tűnt, egy kis pult mögött állt egy pici néni és kedvesen mosolygott a szemüvege mögül. Szinte elveszett a kis üzletében.
-Szerbusztok, mit parancsoltok? Olyan kis fiatalok vagytok! Nagyon örülök nektek! Van itt mindenféle! Kávé, cappuccino, tejeskávé. Amit csak akartok! Ha kell süti is...
-Nem, köszönjük, csak 2 kávé lesz. Leültünk az egyetlen asztalhoz, amihez csak két kicsike szék volt és néma csöndben nézelődtünk. Nem akartunk a mostani problémákról beszélgetni, más téma meg nem nagyon van szóval inkább nem dumáltunk. Mégse volt kínos a csend, úgy fogtuk fel, hogy pihenünk, mint valami "jóga" vagy valami ilyesmi...A néni pár percen belül meg is hozta a rendelést, de miután letette a csészéket, megállt mellettem és megfogta a karom.
-Kislányom, olyan sápadtnak tűnsz! Nem kérsz valamit enni? Szívesen adok bármit! Süti? Szendvics?
-Nem, köszönöm. Jól vagyok.
-Már hetek óta ilyen, nem tudna vele mit kezdeni.-szólt közbe Rikki.
-Jól van, nem zavarok tovább!
Lassan kortyolgattam a kávét, mivel nem nagyon kívántam, de kellett valami, ami ébren tart, ugyanis nem sok kedvem volt aludni az utolsó alvás óta...Végül 1 óra alatt csak sikerült meginnom, fizettünk és hazaindultunk a sötétbe. Kérésemre Niall háza felől mentünk, de most anyuhoz, nem Harryékhez. Minden nap beszéltünk, csak nem személyesen és utoljára 2 hete voltam otthon. Úgy gondoltam, nem ártana megpróbálkozni otthon az alvással, hátha ott nem törnek rám a rémálmok. 
Mikor elhaladtunk Niall háza előtt, a lámpák égtek. Rögtön megálltam és csak bámultam befelé. " árny lökdösődött, de nem erőszakosan, inkább haver viszonyban és a nevetésük néha kihallatszott. Lehetett hallani a hangjukban, hogy az elméjük már nem teljesen tiszta...
-Én bemegyek.-jelentettem ki határozottan.
-Nem, dehogy!-szorította meg a karom Rikki reflexből.-Nem lenne jó ilyen későn.
-De hát fél 9 van! És amúgy se tudnék aludni...
-Figyelj, nem akarok balhét. És ha bemész, garantálom, az lesz!
-Nem érdekel! Most már tényleg nem lehetek ennél rosszabbul, már az is segítene ha láthatnám. Ha meg leordítják a fejem, nem mindegy, hogy egy bajjal több, vagy kevesebb?-nem szolt hozzá semmit, csak ellazította szorítását a kezemen. Lassan lépkedtem az ajtó felé, gyomrom görcsben állt, de nem a félelemtől, inkább az örömtől. Végre láthatom! Azért nem akartam olyan bunkó lenni, hogy rájuk rontok, úgyhogy megnyomtam a csengőt. A hangja visszhangzott a lakásban, majd a fejemben. A halántékom lüktetett, a kezem egyre jobban zsibbadt, a vér a dobhártyámban dübörgött, a tenyerem zsibbadt. Azt hittem, ott helyben összeesek , de összeszedtem magam, mert kattant az ajtó zárja. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és egy alkohol szagú száj ordított rám:
-Csőőőőőőőőőőőő tessa! Mi a páályaaa? De jóól nézel ki cuncimóókus!
-Szia. Rich, te vagy?
-Zsííír. Máris tudod a neved...akarom modani...az enyiméééét!
-Richard, ne óbégass már!-kiabált ki egy ismerős hang. 
-Jóóóóvan má Blant, de hát itt van egy gyönyörűséges cicaaaaaaaa! Mi a neved csaje?
-Niall itt van?
-Asszem ja. Blant szójjá' má' Ni-ni-nia... annak a gyereknek akinek nem tom kimondani a nevéét!
-Ki keresi?
-Nem tom. Valami nőőőőőőőőő.
-Mindjárt megy.-elég kellemetlenül éreztem magam, főleg hogy Rickard stírőlt olyan helyeken, amit nem szeret az ember, ha nyilvánosan nézik és mellesleg piaszaga volt.
-Na itt va...gyok.
-Meglepődtél, mi?-szóltam gúnyosan.-Szia.
-Sz-sz-szia.
Teljesen lefagyott, mindenki várta az eseményeket körülöttünk, de egyikünk sem tudott mozdulni.
-Mit keresel itt?
-Inkább kit...
-Tényleg olyan rosszul nézel ki, mint a képen.
-Kösz. Ez miattad van...Miért mentél el? Hidd el, bármennyire is gondolkodott a cafka, nem tudja. Mások meg tudtak bocsátani, te nem. Elmondanád?
-Ö...Nem tudom elmondani.
-Mert talán nem te akartad, hane Blant! Miután megkeresett! Ismerem elég jól, és tudtam, hogy benne van az ő keze! Irányít és csak a pénzed kell neki hogy drogot meg piát vehessen, csak ez nem tűnik fel neked! Már te is csatlakoztál a bandájukba...Hidd el, nem lesz jó vége...Én is keresztül mentem rajta.-ekkor már Blant is csatlakozott, gúnyos vigyor jelent meg arcán.
-Te csak ne vigyorogj ott hátul! Utállak! Mindenkit! A legrosszabb pillanatom hagytatok ott mindhárman! Bár pár hónap különbséggel...
-De...azt mondtad, nem akarsz velünk lenni és utálsz minket.
-Szerinted mit mond az a lány, aki annyi emberben csalódott, hogy két kezén nem tudja megszámolni? Mit mond az a lány, aki ha valakit közel enged magához, kihasználja?-egy pillanatra megálltam, hogy elfojtsam a sírást, ami készült előtörni belőlem. Erősnek akartam látszani.-Mint mond az a lány, aki hetekig szenved egy fiú miatt, akit ő vitt a rosszba? Úgy érzem, egy sajnálom nem elég...Mit tehetnék, hogy vissza gyere? Hogy ne hagyd miattam cserbe az IGAZ barátaidat? Hogy itt hagyd EZEKET? Mondd el, kérlek!
Nem tudott mit mondani, csak állt egy helybe. Most tisztult neki ki a kép, hogy mit is tettünk. Ő is a hibás és én is. Mindketten elrontottunk valamit, csak az volt  a különbség, hogy én ki akartam javítani, ő meg nem, az utóbbi hetek alatt tapasztaltak alapján.
-Sajnálom...-motyogta az orra alatt.-Nem akartam, hogy ez történjek, csak... Nagyon megharagudtam rád.
-Nem csodálom, 1 hónapja utálom magam amiatt, amit tettem... Elnézést kérek mindenét, hogyan tehetném jóvá? Csak szeretnék megint a barátod lenni. Vagy legalább egy jó ismerős...
-Fogalmam sincs. Majd lesz valahogy. Blant, Rich, hazamennétek? Kösz.
-De...
-Fogjátok a rohadt cuccaitokat és húzás kifelé a lakásomból!-emelte feljebb a hangját.-Ne lássalak itt többet titeket! És ne higgyétek, hogy minden ügyet megúsztok szárazon, amit elmeséltetek!
-Hohó, te is benne voltál! Ha mi megyünk a dutyiba, te is...-vigyorgott azzal az idegesítő gúnyos mosolyával.-Hoppá!



Miután sikerült elűzni a két drogost, Rikkivel hazamentem, Niall meg felhívta a fiúkat. Valamennyivel megkönnyebbültem, végre tudtam enni. Anya makarónival kínált, nem jó ötlet volt, 5 túlsúlyos amerikai ember adagját ettem meg. Azt hiszem bepótoltam az utolsó egy hét ételbevitelét. Már aludnom is sikerült 6 órát, szinte újult erővel keltem ki az ágyból és szökdécseltem le a lépcsőn az étkezőbe, ahol nagy adag palacsinta várt. A ráncaim és a beesett arcom kezdett kisimulni, a bőröm is visszanyerte az eredeti színét, a lefogyott kilókat pedig sikerült visszaszednem. Kívülről teljesen normálisan néztem már ki, de lelkileg még mindig ki voltam. Örültem, hogy Niall visszatért a bandába, de azóta nem is találkoztam a fiúkkal, mert nem akarnak minked egy szobába rekeszteni, szóval inkább vele vannak, engem meg hanyagolnak. Elég rosszul esik, bár így a helyes, igazából én forgattam fel az életüket, nem csodálkoztam a döntésükön. Viszont tudtam egy kicsit a barátnőimmel és Blake-kel is foglalkozni végre, meg az iskolával is. Az első napomon, a hosszú kihagyás után döbbentem rá, hogy már mindenből új anyagot kezdtek, vagy 5 témazárót pótolnom kell és 4 kisebb dolgozatot. Ha nem akarok megbukni, bele kell húznom...

Meglepetés Fejezet #2.

(Írta: Lorie)


/Blake szemszöge/



  Amint kicsöngettek az utolsó órámról Harry háza felé vettem az irányt. Tudtam, hogy Hope is ott lesz. Majd megszakadt a szívem, annyira sejnáltam, mint még senkit soha. El sem tudtam képzelni, mit érezhet. A kómába esése óta szinte otthon sem volt, illetve azt hiszem mondanom sem kell, hogy a sulit is kihagyta. A nap bármely szakaszában mikor meglátogattam, sápadt volt, az arca beesett, a szeme kisírt és karikás. A karjai már olyan vékonyak voltak, hogy nem mertem megérinteni őket, nehogy elörjenek. Szívszaggató volt ránézni.

  A buszon az ujjaimmal doboltam, és folyton sóhajtoztam, és türelmetlenül mászkáltam fel-alá. Pont most kell dugóba keverednem. Pár perc múlva, mikor csaknem akart megmozdulni a forgalom, meguntam az emberek ''Ez normális?'' pillantását, és megkértem a buszsoffőrt, hogy nyissa ki az ajtót. Kinnt sötét volt és zuhogott az eső. Nem értettem az időjárást, tegnap még este tíz fele is világos volt, és meg lehetett sülni, most meg még öt óra sincsen, de az ég annyira borult, hogy szinte négy lépésnyire sem lehet ellátni.

  Teljes erőmből rohantam, többnyire próbáltam fák és háztetők takarásában maradni, de így is mire odaértem, nem volt testrészem és ruhadarabom, ami nem lett volna csurom víz, a tankönyveimről és a szakdolgozatomról nem is beszélve.

  - Úristen, Blake, veled meg mi történt? - rohant oda hozzám Zayn, mikor beléptem az ajtón.

  - Kicsit bőrig áztam... - vigyorogtam kínosan, mert csak egy rövidnadrág és egy fehér rövidujjú póló volt rajtam, ami mellesleg teljesen rám tapadt a víztől.

  - Azt látom... de miért nem busszal jöttél?

  - Az most lényegtelen. Hol van Hope?

  - Így nem mehetsz oda hozzá!

  - Mégis miért nem?

  - Néztél már tükörbe?

  - És ő mikor nézett utoljára tükörbe?
  Bevallom, ez egy kicsit erős húzás volt tőlem, övön aluli ütés mindenkivel szemben. Ezt tényleg nem kellett volna, de igazam volt. Borzalmasan nézett ki, és most az volt a legfontosabb, hogy ő jól legyen. Minden más mellékes volt, amíg ő volt a rosszabb állapotban.

  - Hozztam neki valamit, amitől jobban érzi majd magát. - próbáltam könnyíteni a helyzetünkön, és sikerült is. Megadóan bólogatott, és elállt az utamból.

  Egyre gyorsabban közelítettem a kanapéhoz, de lépteim újra lassulni kezdtek, mikor megláttam őt. Az arca fájdalommal teli, a tesstartása védekező. Egyedül a szeme szokott megnyugtatni, az volt az egyetlen, ami békés maradt... de most az is csukva volt.

  - Nemrég aludt el. - jött oda hozzám Zayn.

  - Ráfért.

  Pár percig szó nélkül néztük ahogy lassan szuszog. A csöndet Zayn szakította meg, mikor észrevette, hogy a vízes ruháim miatt remegek.

  - Gyere, adok neked valami szárazat.

  Ha egy kicsit más lett volna a szituáció, rögtön rá vágtam volna, hogy 'NEM', de most, teljesen áthülve, remegő végtagokkal nem volt más választásom, mint gyorsan és helyeslően bólogatni.

  - Huhh, köszi... - mondtam Zayn-nek, mikor a száraz pólójában, mackónadrágjában és zoknijában egy forró csésze kakaóval a kezemben leültünk a kanapéra a kandalló elé. Minden ruhadarab nagy volt rám, de ez akkor nem számított.

  Kopogtak az ajtón.

  - Maradj csak, kinyitom - álltam fel. - Ennyivel tartozom. - kacsintottam rá.

  Elcsoszogtam az ajtóig, és kinyitottam.

  Harry vigyorgós pofijával találtam szemben magam, de amint végigmért, rosszanlóan pillantott a háttérben ücsörgő Zayn-re.

  - Oh, te butus - öleltem át -, még mit nem gondolsz?

  Megcsókoltam és behúztam az esőről.

  Levette az esőkabátját, és amíg vetkőzött, a kezembe nyomta a szatyrát.

  - Mi van benne? - kérdeztem.

  - Szerinted mi lehet az, amiért ki megyek tíz fokba és zuhogó esőbe a buszmegállóhoz? - vigyorgott.

  Akárhogy törtem a fejem, nem tudtam rájönni.

  - Szabad a gazda. - döntöttem oldalra a fejemet.

  Közel hajolt hozzám, és az ajkát a fülemhez érintette.

  - A fogkeféd - suttogta.

  Csillogó szemmekkel és széles vigyorral vetettem magamat a nyakába.

  Hetek óta vita téma volt nálunk távolság. Szinte mindenki itt egymás hátán tömörült, vagyis, hogy így összeszámolom az embereket, összesen két utcányi tavolság volt a legnagyobb, ami Hope és Harryék háza között volt, illetve ez a táv között feküdt a többi ismerősnek és bandatagnak a háza is. Mivel, ez a ház, amiben most voltunk, Harry és Lou háza volt, két háznyira volt Niallé, mellette Zayné, és Hope utcájában volt Liamé. Csak én voltam az, akinek négy órányira kellett innen lakni. Persze, amint tudtam, mindig jötem, sőt, amíg Hope kómában volt, segítettem a szüleinek, és addig náluk laktam, de még is... Sőt, mostmár teljesen ''otthon laktam'', és csak nagyon ritkán tudtam csak elutazni idályig... igaz, több, és érthető okból. Kezdjük a sulival, és a tanulnivalókkal. Folytassuk a szakkörökkel, és hogy mindez az érettségi időszakban történt... Nos, szerintem ha át is megyek, akkor nagyon jó szívű lesz a tanár...

  De most, ezzel a lépéssel Harry tisztává tett mindent. Lemosta a kételyeket a szélvédőről.

  - Akkor... eldöntötted? - vigyorogtam.

  - Soha nem merültek fel kételyeim ezen a téren...

  - Akkor ez most hivatalos? - kérdezte a kanapéról Zayn.

  - Igen... - vigyorogtam tovább.

  - Hogy mi hivatalos? - jött ki a fürdőszobából Louis.

   Büszkén húztam ki magamat. Éreztem, hogy az arcom pirulni kezd, de nem érdekelt.
   - ...ideköltözöm.

Tizedik fejezet.

(Nem akarok reklámozni, csak annyi, hogy mostantól a bejegyzés végén értékelhetitek a részt. Jó olvasást! -nonoo)

 - Szeretem őt. - mondtam ki hangosan. Blake lefagyott. Rezzenéstelen pillákkal nézett rám. Nem tudtam elhinni, hogy ő ezt eddig nem vette észre. Hiszen bármikor, ha valami új érzés lappangott bennem, ő már előbb tudta, minthogy én rájöttem volna. De most megleptem. Éppúgy, ahogy ez az új érzés engem.



(írta: Nonoo M.)



Csend lepte el a kórház termét, mintha megállt volna az idő. Már jobban féltettem Blake egészségét, mint az enyémet, pedig nem mondanám, hogy jól voltam.
-Blake. Blake. Blaaaaaaaake. Blaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaake!
-Ha? Most...komolyan...?
-Nem...igen...nem tudom...-a takaróm sarkát piszkáltam, hogy elkerüljem a tekintetét. Megint megjelent a kínos csend közöttünk, mindent végignéztünk a szobában, minden apró négyzetmillimétert végigfürkésztünk, de véletlen se te tekintettünk egymásra. Nem volt mondanivalónk. Tudom, Blake-et megölte a kíváncsiság, de tiszteletben tartja, hogy én ilyen téren visszahúzódóbb vagyok, nem beszélek ilyen dolgokról másnak.
-Minden rendben?-nyitott be Zayn.
-Igen.
-Olyan csend volt bent, megijedtünk a srácokkal. Most már visszajöhetünk?
-Aha.-megvártam, amíg sorban leülnek, néhányan a földre, mert nem jutott nekik szék.-Mondani akarok valamit. Meg kérdezni is, de majd csak később. Szóval...sajnálom. Mindent. Amit mondtam és amit gondoltam rólatok. Minden rosszat. Most döbbentem rá, hogy ti igazából milyenek is vagytok. Köszönöm, hogy elhoztatok ide.
-Ez alap volt.-mosolygott Louis.
-Hol van Niall?-törtem rá a lényegre, ami legjobban érdekelt. Mindenki levette rólam a tekintetét és teljesen úgy tettek, mintha nem mondtam volna semmit.-Hahó, kérdeztem! Tudom, hogy hallottátok!
Egy értelmes szót sem tudtak kinyögni, az "aaaa"-nál, "öhm"-nél és az "izéé"-nél leragadtak.
-Jó, erre semmi szükség, majd én elmegyek. A haromból kitéptem az infúziót, felvettem az ágy mellett heverő ruháimat, felkaptam a telefonom és indultam is. Az első pár lépés nehéz volt, imbolyogtam rendesen, de akkor se tudtak a többiek lebeszélni. 
-Srácok. Eléggé ismertek ahhoz, hogy tudjátok, ha valamit akarok, azt annyira akarom, hogy esélyetek sincs megállítani. Szóval fölösleges, amit csináltok. Majd jelentkezem. Pá.
A folyosók kongottak az ürességtől, mondjuk hogy lenne máshogy késő este? Kibotorkáltam a bejáraton, de a többiek még mindig aggódóan néztek utánam. Csak jártam a hosszú utcákat és hívni próbáltam Niall-t. Nem vette fel. Üzenetet hagytam a hangrögzítőjén, nem hívott vissza. SMS-t is írtam, nem üzent. Már kezdett elegem lenni, aztán elfogott valami furcsa érzés. Mintha emelkednék fölfelé, de a lábaim a földön voltak egész végig. Mintha hirtelen megnőttem volna. Az épületek tetejét fürkésztem a magasból, a madarak kerülgették a fejemet, a hajam, az eget súrolta. Aztán hirtelen megjelent egy szivárvány a fejem fölött, gondoltam, ha követem az ívét, hátha megtalálom a kincset a végén. Tovább sétáltam, végül egy sikátorban kötöttem ki, Nemhogy a kincses bödönt, hanem Niall-t is megtaláltam a tetején ücsörögve, zöld, lóherés kantáros nadrágban, és hosszú kalapban integetett.
-Mi a franc? Niall?-megdörgöltem a szemem, de nagyot csalódtam, mikor kinyitottam. Minden eltűnt és én is újra kicsi lettem. Végiggondoltam ami történt és rájöttem, milyen idióta vagyok. Ilyen biztos nem történ. Pedig olyan valóságosnak tűnt...Aztán rájöttem, hogy már előfordult velem ilyen, a sötétebb korszakomban, amikor még Blant-tel jártam. Most már pontosan tudtam, mit adtak be nekem! Még fél éve, amikor randiztunk, elhozott pont erre a környékre. Valahol volt egy kis ajtó, amin bevezetett és ott láttam, amint a cuccot keverik össze. Nem volt szép látvány. Aztán a kezembe nyomtak egy tűt, hogy próbáljam ki. Egyáltalán nem akartam, de "véletlenül" úgy adta a kezembe, hogy megszúrt. Másnap délben ébredtem fel, valami ismeretlen helyen. Amikor magamra néztem, rögtön tudtam, mi történt. Nem volt rajtam ruha, Brant padig önelégült mosollyal mért végig. Könyörgöm, csak 16 voltam!! Akkor zuhantam magamba és zárkóztam el a világ elől. Igazából senkinek nem mondtam el, de nagyon megbántam, legjobb lett volna bejelenteni az esetet a rendőrségen és talán most is a sitten ülnének... Kimentem a sikátorból, megráztam a fejem, azt imitálva, hogy elzavarom a gondolataim. Talán rossz ötlet volt, mert megint elkezdtem képzelődni. A felhők között járkáltam, és attól féltem, szétfoszlanak alattam és a mélybe zuhanok. Oda, ahol a kómám alatt voltam. Mikor észhez tértem, már éjfltájt lehetett, a telefonom rezgése törte meg a képzelődésem. "Niall hív", jelezte a telefonom. Remegő hangon szóltam bele a mobilomba:
-Végre adsz valami életjelet! Annyira aggódtam érted! Hol vagy, most azonnal odamegyek!
-Nem, nem jössz.
-Ezt hogy érted? 
-Ne etess, itt van két haverod, akik azt mondják, mindig is utáltál és csak a pénzem kell, hogy valami új füvet beszerezz.
-Mivan?! És te elhiszed nekik? Kik azok?
-Brant és Richard. Brant azt mondja, nagyon jól ismer.
-Túl jól...Kérlek hallgass meg!
-Nem érdekel.
-Niall! Honnan veszed, hogy én olyan  vagyok??
-Tudom. Miért löktél el magadtól? Azt mondtad utálsz!
-Nem mondtam! Csak nem ismered a sztorimat, az életemet. Engem se ismersz!
-De. "Túl jól"...Kiismertelek szivi.-tudtam, hogy az utolsó mondatot nem ő mondta, de mielőtt hozzászólhattam volna, lerakta. Szivi-nek csak egyetlen ember hívott. Blant. Megcsörgettem Blake-et, hogy közöljem velük a rossz hírt, már csak meg kéne őket találni. Érdekes, Harry-nek rögtön felvette a telefont. A beszélgetésük felére értem oda Liam-mel, aki bejött értem a városba kocsival.
-Niall, értsd már meg! A banda nélküled elveszik!
-És mit érdekel az engem? Úgyse akartok velem lenni.
-Már bocs, de azt Hope mondta...
-Egyre megy, mind gyerekesek vagytok! Nőjetek fel, szedjétek ki a csipát a szemetekből és vegyétek észre: a világ egy nagy rakás trágyadomb amin több milliárd apró légy próbál megélni. Több-kevesebb sikerrel. Persze ha nem lenne pénzzel tömve a zsebetek, rájöhettetek volna.
-Nem ismerünk rád! Honnan veszel ilyen baromságokat?? Brant mesélte és igaza van. Ugye Richard?
-Teljes mértékben.-hallatszott egy másik hang a vonal túloldalán.
-Nem értjük mért kellett elmenned. Mit tettünk?
-Kérdezd azt a cafkát. Biztos tudja! Tudom, hogy ott van veletek! Mert ti olyan hülyék vagytok, hogy megbocsátotok neki és visszafogadjátok. De tudjátok mit! Nekem nincs szükségem arra a valótlan kis sztáréletre, most teljesen jó helyen vagyok, végre élhetem a saját életem és nem kell semmilyen imidzs mögé rejtőznöm! Nem tudjátok, mi az az élet, de én megtapasztalom! Nem érdekel semmi és senki, azt csináltok amit akartok, cső!
-Most meg mi a baja?-kérdezte ledermedve Liam.
-Fogalmuk sincs. Kérdezd Hope-ot.
-Kösz. Az előbb cafkázott le az egyik legfontosabb személy számomra és azt várjátok, hogy válaszoljak, miután rájöttem, hogy jogos amit mond és miattam van az egész?-nem feleltek, gondolom vehettem igennek.-Hát nem fogok. Tudjátok, miért? Mert fogalmam sincs! Érdekes, ti elfogadtátok a bocsánatkérést, de ő valamiért elhúzódik. Menekül. És gőzöm sincs, miért...-lerogytam a kanapéra Ronnie és Tara közé, felhúztam a térdeimet, az államat a térdeimre tettem és engedtem a könnyeket lecsurogni az arcomon. Sírtam. Talán életemben másodjára, amire emlékszek. Mindenki szomorúan nézett rám, Tara a hajamat simogatta, Ronnie pedig a könnyeimet próbálta letörölni, mielőtt a padlóra esnének.
-Nagyölelééééés!-ordította el magát Louis, mindannyian rám ugrottak. Kénytelen voltam egy pillanatra is elmosolyodni, örültem, hogy ebben a pillanatban velem voltak. De akkor sem pótolták az űrt a szívemben. 



Már kiskoromban is eleget szenvedtem, egyedüli gyerekként, szüleim vitatkoztak, nagyszüleim nem is akartak látni. Mégis ez az egy hét rátett az összes szenvedésemre még két lapáttal. Nem tudtam aludni, az agyam folyton járt, reggelente amint kiszálltam az ágyból, görcsbe szorult a gyomrom, nem tudtam enni, akárhányszor találkoztam a fiúkkal, a sírógörcs kerülgetett és folyamatosan 2 mondat visszhangzott a fejemben: "Kérdezd a cafkát. Biztos tudja!". Niall, nem, nem tudom! 1000-szer megkérdeztek, de akkor sem tudom! Miért nem vagy itt mellettem és súgod meg nekem, hogy csak én halljam?? Miért nem nevetsz mellettem? Miért nem mondod a hülyeségeidet, aminek semmi értelme de az akcentusod olyan cuki? Miért nem túrsz bele a vizes hajadba? Miért nem dúdolászol? Miért nem ebédelsz velünk? Miért nem nézünk filmet együtt?? Mondd kérlek, miért?



Mindannyian tropára szenvedtük magunkat, de  legfőképp engem viselt meg a dolog. Már két hete ment el Niall és 1 hete nem hallottunk felőle semmit... Lehet, hogy éppen szív valamit Blant-ékkel, boltot rabolnak jobbik esetben, vagy csak várják a sikátorba tévedő lányokat... Mert Rich és B nem tudnak mást csinálni. És ha Niall velük van, elvonszolják magukkal. Néma csöndben kajáltunk az asztalnál, csak én és a 4 fiú. Csak a kések csörömpöltek, néha az én tányérom megcsikordult,  ahogy turkáltam a villámmal az ételben. Egyszerűen nem tudtam enni egy falatot se. Örültek, ha egy korty vizet letuszkoltam a torkomon. A szemeim karikásak, az arcaim beesettek voltak és fogytam több, mint 3 kilót.
-Hope, ez nem normális. Legalább egy falatot egyél. Olyan rossz rád nézni!
-Ne haragudj Zayn, ez nem megy. Biztos nagyon finom a csirke, az illata isteni, de egyszerűen ha kajára nézek, a hányinger kerülget...-nem válaszolt, csak előkapta a mobilját, villant a vaku, pötyögött valamit aztán tovább evett.
-Ez mire volt jó?
-Ha Niall meglát így, biztos hazajön. Ezt még ő se bírná nézni. Azt azért nem hagyná, hogy egy ember heteket szenvedjen miatta.
Zayn jóslata nem teljesült, késő estig szorongattam a telefonját a kanapén összekucorogva, végül elnyomott az álom. Megint a fehér szobában voltam, de egyedül. Vagyis azt hittem, amíg jobban körbe nem néztem a szobában. Niall a falnak támaszkodva állt és csak bámult, mint mikor Harry meg akart csókolni. Üres tekintettel bámult rám pislogás nélkül, mintha csak egy mozgó tárgy lennék, vagy talán egy baba amit madzagokkal mozgatnak. Kár volt ilyenekre gondolnom, mert abban a pillanatban nem bírtam irányítani a testem. Csak ment magától egyre közelebb Niall kinyújtott markához, amikor kinyitotta, elvettem belőle a  kis zsebkést és a mellkasomba döftem. Nagyon sikítottam, ordítoztam fájdalmamban, akármennyire próbáltam ellenkezni, nem tudtam irányítani a testem. A földre rogytam és könnyes szemekkel kérdeztem:
-Ezt miért tetted?
-"Kérdezd a cafkát. Ő biztos tudja!"-felelt önelégült mosollyal az arcán...

Kilencedik fejezet.

    Valószínűleg ők a tettesek, a kamerák felvételei alapján már a rendőrség azonosította őket. Az egyik valamilyen Richard és a másik meg Blant. Már más miatt is kereste őket a rendőrség, de minden ügyet megúsztak. - a szavai hallatán rámtőrt a félelem. Az a két fickó...

(Írta: Lorie)


  Hományosan láttam mindent, és a szoba már üres volt. Úgy látszik, időközben elaludtam...
  A szememhez akartam nyúlni, hogy kidörzsöljem belőle az álmot, de amint megmozdítottam a kezemet, úgy éreztem, mintha egy eremet szakítottam volna ki a helyéről. Nem mertem rá nézni, de valószínűleg ide kötötték be az infúziót.
  Ide-oda fordítgattam a fejemet, a nyakam teljesen elgémberedett. Nem csoda, hiszen három hétig feküdtem kómában... csoda, hogy felébredtem.
  Hallottam az ajtót nyikorogni, gyorsan odanéztem, ki lehet az. Na vajon, ki más lehett volna?
  - Mit keresel itt, Harry? - még mindig homályosan láttam, de már szinte tisztán ki tudtam venni az alakját.
  - Ssst, érted jöttem. - közeledett felém.
  - Mi? Ezt meg hogy érted?
  Még közelebb jött.
  - Harry, mit fogsz tenni?
  Már mellettem állt, és egyre közelebb hajolt hozzám.
  - Harry, mit csinálsz? Harry! Elég...
  Csapkodni kezdtem a feljemet, az egyetlen testrészemet, amit fájdalom nélkül mozgatni tudtam.
  - Nee!
  Résnyire nyitottam összeszorított szememet, Niallt pillantottam meg a fal előtt állva. Úgy nézett ki, mint egy angyal. De a tekintete üveges volt, a semmibe révedt.
  - Segíts... - suttogtam utolsó erőmmel, mert már éreztem, ahogy zuhanok, de nem lefele, hanem fel, az ég felé esek, zuhanok a fájdalmas valóságba...

  Blake az ágyam mellett ült, könnyes szemekkel a kezemet símogatta.
  - Hé... - próbáltam megnyugtatni, de a hangom érdes volt, majd elcsuklott.
  Hirtelen felragyogott a szeme, majd az arcomra kapta tekintetét.
  - Hope! - ölelt át, és zokogásban tört ki, de éreztem, hogy ezek nem a szomorúságtól buggyantak ki. Ez valami más volt.
  Felszisszentem, ahogy megnyomott egy pontot az oldalamon, ami be volt kötözve.
  - Oh, bocsi - távolodott el tőlem, és letörölte a könnyeit.
  - Minden rendben? - kérdeztem.
  - Igen... - válaszolta, majd egy zsebkendőért nyúlt. 
  Az ajtóra néztem. Zárva volt.
  - Hol vannak a többiek?
  - Ömm - törölte meg a szemét a zsepivel -, kint várakoznak.
  - Mire?
  - Mármint ''kire''. Rám.
  - Oh. Akkor én nem szetnélek feltartani.
  - Jaj, dehogy is tartasz fel, örülök, hogy felébredtél! - ölelt meg megint.
  - Akkor... behívnál kérlek nekem valakit?
  - Bárkit.
  - Köszi. Niallt szeretném látni.
  Zavartam nézett le a padlóra. Kínosan kezdett el fészkelődni a székében.
  - Mi az? - kérdeztem értetlenül.
  - Tudod... Niall...
  - Mi? Blake! Mond már!
  - Nos...
  - Történt valami? Úr isten, mi történt Niallel? - próbáltam felülni, de a fájdalom visszatartott.
  - Hé, nyugi, semmi, feküdj vissza... - tartott a vállamnál fogva az ágyban.
  - Oké... - próbáltam lehiggadni.
  - Szóval... Niall... miútán volt az a kis... ''incidensetek''... mármint... azóta nem láttuk.
  - Mi?
  - Sajnálom...
  - Nem, nem úgy értettem... Hogy-hogy nem láttátok? Hiszen itt volt veletek, mikor először felébredtem!
  - Hope, nem volt.
  - De! De én láttam! Te, Rikki, Harry, Niall, Zayn, Louis, Liam... mind itt voltatok.
  - Igen, mind... Niall kivételével.
  Nem akartam elhinni. Itt volt. Láttam. Ott állt Louis mellet, és engem nézett... Pont úgy, pont úgy nézett, mint álmomban, mikor segítséget kértem tőle... és ekkor elárasztott a harag. Talát igaza van Blake-nek, talán mégsem volt itt Niall, talán csak én képzeltem oda, mert nem tudtam felfogni, hogy nincs itt. Nem tudtam olyan világot elképzelni, ahol ő nincs benne. Végre tudatosult bennem az az érzés, amit már egy jó ideje próbáltam elnyomni.
  - Szeretem őt. - mondtam ki hangosan. Blake lefagyott. Rezzenéstelen pillákkal nézett rám. Nem tudtam elhinni, hogy ő ezt eddig nem vette észre. Hiszen bármikor, ha valami új érzés lappangott bennem, ő már előbb tudta, minthogy én rájöttem volna. De most megleptem. Éppúgy, ahogy ez az új érzés engem.

Melepetés Fejezet #1.

  Csak hogy tisztázzuk előre, mi a meglepetés fejezet, leírom ide, hogy ne kelljen utólag magyarázkodnom. Rövidre fogom: jobb oldalt láttok egy kis szöveget a chat alatt, ha azt elolvassátok, mindent megtudtok. Ezek a meglepetés fejezetek a valódi történettől kölön álló, független fejezetek, nincs jelentőségük a történettel kapcsolatban, viszont ezek segítségével többet tudhattok meg a szereplőkről, vagy a valódi történetben nem olyan jól kidolgozott szálakról. Másszóval, beengedünk titeket a kullissza titkokba. Jó olvasást!

(Írta: Lorie)


/Blake szemszöge/

  Hope felállt és zavartan kisétállt. Remegő kezekkel csukta be maga után az ajtót. Huhh, ez tényleg egy kicsit megrázó volt. Így leordítani valakinek a fejét...
  Időközben a szobában is oldódott a hangulat, Harry kiment a mosdóba, Louis meg műzlit töltött magának. Zayn és Liam valahova elszivárogtak, azt hiszem, valami telefonos interjúról beszéltek, de már nem voltam benne biztos.
  Az újságot kezdtem nézegetni, amin Hope annyira kiborult. Valahogy belőlem pont az ellenkezőjét váltotta ki a dolog, nagyokat mosolyogtam az újságítók következtetésein és megfogalmazásain, illetve a képeken. Mind homályos volt, de az egyiken legalább jól állt a hajam. Krhm, jó kócosan.
  Louis zavart meg böngészésemben.
  - Figyelj Blake... - kezdte zavartan. Nem értettem.
  - Igen? - feleltem.
  - Én csak... - alsó ajkát kezdte el harapdálni. - Áh, hagyjuk.
  Visszafordult a konyhapulthoz, és tovább kavargatta a műzliét.
  Felálltam és odasétáltam hozzá. A lábam még mindig fájt a tegnapi futás-ugrás-bújkálás manőverünktől. Megérintettem Lou vállát, hogy rámnézzem, és hogy bíztassam.
  - Mi a baj? - néztem a szemébe. - Mi történt?
  Elfordította a fejét, megragadta műzlistálját, és elintult az asztal felé. Követtem.
  Leültünk az asztalhoz, és csak néztük egymást. Vagyis, én Lou-t, ő a műzlit.
  - Minden rendben? - kérzdeztem.
  - Igen! Jól van? Minden rendben! - csattant ki, de rögtön le is higgadt. Lehunyta a szemét. - Vagyis nincsen... Bocsi, hogy üvöltöttem.
  Megráztam a fejemet, ami csak annyit jelentett ''Semmi baj.''
  - Igazából... nem tudom. Most minden olyan zavaros... - homályosult el a tekintete. - Tudod, minden a feje tetejére állt. Azóta valahogy semmi sem a régi. Persze nem csak rossz értelemben, de akármi történik, annak valagyogy nem látom tisztán a végét...
  - Mármint... mióta?
  - Hát... tudod, Hope óta. Akkor kezdődött a kuszaság. Ahány irányba tudott menni a banda, annyiba el is ment. Úgy érzem, többé nem One Direction...
  - De hisz Hope-ot csak két napja ismeritek...
  - Oh... - nevette el magát -, drágám, ő ismer minket csak két napja. Hidd el, Harry mióta meglátta, csak róla mesél, már nem is tudom, hány hete hallgatjuk a különféle történeteket, hogy miket is csinált az a lány, de nekem legalább száz évnek tűnt...
  Sűrűn pislogtam, ahogy könnyek futottak a szemembe. Nem akartam, hogy Louis meglássa. Harry... Hope...
  - ...és mostmár Nialltől is ezt hallgatjuk. Ne tudd meg, nincs egy olyan ruhája, ékszere, kiegészítője, cipője vagy nadrágja, amit ne tudnék centiméterről centiméterre pontosan leírni. Néha úgy érzem, hogy ez a dolog ragályos. Világoskék póló, kicsit sötétebb kék farmer, fehér tornacipő, saját kezűleg készített apró karkötő. Ez a mai öltözéke. Na, milyen voltam?
  Mosolyogva bólogattam, azt sugallva felé, hogy ''király''... de közben csak nem akart kimenni az a nyomasztó érzés a szívemből. Mintha csak értette volna a gondolataimat, folyatatta a mésélést.
  - De szerencsére már két teljes napja megint csak egy ember felől halljuk a Hope-bálványozást. Nialltól. Köszönöm, Blake... - mosolygott fáradtan.
  - Mégis... micsodát?
  - Te voltál az, aki elfeledtette vele, aki miatt rájött, hogy értelmetlen olyan szekér után futnia, ami nem veszi fel. Köszönöm, Blake. Ez mindnyájunknak sokat jelent. Hisz Harryről van szó. Köszönöm, hogy segítettél neki.
  A szívemben megint szúró érzést éreztem, de ez most kellemesen égetett. Szóval Harry... két napja... mióta megismertem... Széles mosolyra húzódott a szám, amit nem tudtam lekaparni.
  - Hülye, add ide! Neee, engedd el!
  - Istenem, add vissza! Héééééééé! Engedd el....! - robbant be a két fiú a konyhába.
  - Liam, Zayn, min veszekedtek? - kérdezte Louis unottan. Most mi van, náluk egy ilyen öljük-meg-a-másikat veszekedés mindennapos?
  - Lou, szólj rá! Én láttam meg előbb! - nézett boci szemekkel Liam.
  - De én fogtam meg előbb! - próbálta meg kihúzni Liam kezéből azt a tárgyat. Már láttam mi az. Egy telefon.
  - Mi olyan érdekes egy telefonon? - kérdeztem.
  - Hát, hogy Harry-é. - ugrottak oda az asztalhoz, és elénk rakták a telefont.
  Louis szeme is felcsillant.
  - Gyorsan, gyorsan! - vigyorgott kisgyerek módjára, mintha most kapta meg volna első kisautóját.
  Liam a telefonért nyúlt, de Zayn megint előbb megragadta, és újból veszekedés lett belőle.
  - Elég már, mindjárt ki jön Harry! - aggodalmaskodott Louis.
  - Jó, Liam, akkor együtt. - fogták meg mindketten a telefont.
  - Mit akartok vele csinálni?
  - Tudod - kezdte Louis -, Harry telefonja egy ideje azt csinálja, hogy egyszercsak bekapcsol, majd ki, és hangüzeneteket vesz fel, amit nem küld el senkinek, csak berakja a piszkozatok közé.
  - És?
  - Mit és? Ezt fogjuk meghallgatni.
  Ertetlenül grimaszoltam, nem értettem, mi a jó ebben.
  - Na, meg is van! - mondta Liam. - Mehet?
  - Három... - számolt vissza Lou. - Kettő... Egy!
  Elindult a felvétel. Először csak sistergést lehetett hallani, majd halk beszédet, ami egyre jobban kevehető volt.
  - ... és biztos akarod?
  - Ennél biztosabb soha életemben nem voltam semminél...
  Halk kuncogás, majd újból sistergés, és övcsörgés.
  Szégyentől zúgó fejjel csúsztam le a széken. Úr isten...
  - Blake...?
  Mindenki lefagyott egy pillanatra.
  A videó vége előtt még egy hallk nyögés hallattszott.
  - Erre... tényleg muszály valamit mondanom? - rákvörösnek éreztem a fejemet. Mindenki engem nézett.
  Hallk ajtócsapódás hallatszott a csukott konyhaajtón keresztül, majd közeledő léptek.
  - Rakd el, rakd el! - mutogatott nagy gesztikulálással Louis.
  Liam nem tudott mit csinálni, Zayn kezébe nyomta, ő meg a kuka felé cézott a kis fémdarabbal, de szerencsére csak mögé esett be.
  Harry belépett az ajtón. Mindenki kínosan mozgolódott, senki sem nézett a szemébe. Neki fel sem tűnt, és én azon gondolkodtam, hogy talán nem ez volt az első alkalom, illetve annyiszor történt vele már ilyen, hogy megszokta ezeket a kínos tekinteteket. Akárhogy is volt, örültem neki, hogy legalább ő nem néz rám úgy, olyan... döbbenten. Hiszen hogy is nézhetne, végülis ő ott volt, mikor az történt...

Nyolcadik fejezet.

(írta: Nonoo M.)



 A fal surlódását éreztem a hátamon, majd a hideg padlót, és a kintről beáramló szintén hideg szelet az ajtó alatt. Szóval megint hűvösre fordult az idő, talán kint volt az a valaki, azért volt ő is ilyen hideg. Majdnem utol ért a felismerés, mikor minden elsötétült. 



Amikor kinyitottam a szemem, egy fehér plafonra bámultam. Azt hittem valami kórház, de amikor jobban körülnéztem, észrevettem, hogy az egész szoba üres, csak egy matrac van menne, amin feküdtem. Minden hófehér, se egy ablak, se egy ajtó. Kicsit homályosan láttam, úgyhogy megdörzsöltem a szemem, hátha tisztul a kép. Nemhogy tisztult, de halucináltam is. Harry hajolt fölém és nagyon vigyorgott.
-Szia édes, felkeltél?-kérdezte.
-Mi van itt? És ne vigyorogj ennyire mert pofán verlek! Amúgy meg hol vagyok?
-Az lényegtelen. A lényeg, hogy élvezd!
-Mivan??! Semmit nem értek...Hol van a kijárat?
-Sehol, csak mi vagyunk KETTESBEN.-nyomta meg az utolsó szót.
-Fogd be a pofád és engedj ki!
-Te kérted!-ajkait az enyémhez nyomta és megcsókolt. Vagyis csak próbált, mert páros lábbal elrugtam magamtól. Úgy hátra esett, hogy nem bírt felállni. Fordult a kocka, most én hajoltam fölé.
-Ez van, ha nem fogadsz szót. Pá!-próbáltam kimenni, de nem találtam ajtót. Teljesen simák a falak, egy kis rés se volt rajta. Kerestem valami titkos átjárószerűt, de semmi...
-Mi a franc van? Harry, fejezd be! Engedj ki most!
-A-a. Innen nincs kiút.
-Nem csinálhatod ezt velem! És Blake-kel sem!
-Amiről nem tud, az nem fáj...
-Te őrült pszichopata perverz!
-Én csak azt akarom amit legmélyen a te lelked is. És ne mondd, hogy nem akarod!-nem válaszoltam. Közelebb léptem, egyre közelebb...Az megfogta az egyik kezem, közelebb húzott. A testünk teljesen összeért, az ajkaink már súrolták egymást.
-Tudod, mit akarok?-suttogtam.
-Minden vágyam.-már a szemeit is lecsukta, az ajkaival csücsörített, én meg...akkor pofont kevertem le neki, hogy vérezni kezdett a szája.
-Szívesen édes!-reflexszerűen a matrac felé mentem és háttal rádőltem, de ami utána következett, arra nem számítottam. Zuhanni kezdtem lefelé, az egész végtelenségnek tűnt. Végül véget ért a nagy hasadék és a földön landoltam. Úgy éreztem, mintha minden csontom szilánkosra tört volna, nem tudtam megmozdulni, annak ellenére, hogy a matraccal együtt értem földet. Ismét kinyitottam a szemem, megint fehér plafont láttam. Rögtön előtört belőlem az ordítás, eszeveszettül kapálózni kezdtem, sikongattam mind egy fogyatékos.
-Engedj ki az isten szerelmére! Meddig játszod még ezt az ostoba játékot? Felejts el végre, nem akarlak!
-Nyugodj meg, kicsim!-fogta meg a kezem egy fehér köpenyes nő.
-Ki maga? Mégis miért bízzak meg magában?? Hol vagyok?
-Ez egy kórház. És én vagyok az ápolónőd.
-Hogy mim? Mit keresek itt?
-Szerintem ezt a barátaiddal kellene megbeszélned.-mutatott balra mellém. A fájdalomtól nehézkesen tudtam elfordítani a fejem. 9 körvonalat vettem ki, a látásom nem a legjobb volt. 
-Kik vannak itt?-sorba köszöntek, a hangok alapján beazonosítottam őket. Az 5 srác, Blake, Ronnie, Tara és Rikki volt.
-Jól vagy?-fogta meg a kezem valaki. Lágyan simogatott a hangja, örültem, hogy mellettem volt.
-Azt hiszem. Rossz álmom volt. Mi történt velem? Miért fáj mindenem? Mióta fekszek itt?
-Kb.3 hete. Pontosan nem tudjuk. Ájultan találtunk a bejárat előtt. Bent ültünk és láttuk, hogy kimentél, de fél óra múlva még mindig kinn voltál. Azt hittük hazamentél, de én mondtam, hogy nézzünk azért kint is körül. És megtaláltunk. Rögtön ide hoztunk, az orvos megállapította, hogy valamilyen idegen anyag jutott a szervezetedbe, ami számukra is ismeretlen. Megnéztük a biztonsági kamerák felvételeit és láttuk, amint két ember közeledik a házhoz, majd pár perc múlva elmennek. Valószínűleg ők a tettesek, a kamerák felvételei alapján már a rendőrség azonosította őket. Az egyik valamilyen Richard és a másik meg Blant. Már más miatt is kereste őket a rendőrség, de minden ügyet megúztak.-a szavai hallatán rámtőrt a félelem. Az a két fickó....

Hetedik fejezet.

(Írta: Lorie)



  - Egy havonta megjelenő pletykarovat, amelyben sztárok életét turbózzák fel, hogy ne tűnjenek olyan unalmasnak.
  - Mint például a tiéteket. Nézzétek meg a 23-24. oldalt!
  A fiúk csak bólintottak egyet, kinyitották, elolvasták és ettek tovább.
  - Mivan? Titeket nem érdekel?
  - Nem nagyon. Szokj hozzá, ha velünk akarsz lenni.
  - De nem akarok veletek lenni! - mindenki megbotránkozva nézett, Niall kiment a szobából és bevágta maga mögött a szobája ajtaját...



  Fél perc kínos csönd után úgy döntöttem, hogy leülök. Beláttam, hogy ez goromba húzás volt tőlem. Épp azoknak az embereknek mondtam ezt, akiknek a házában vagyok, ételét eszem, akik házában aludtam, és akik tegnap este elvittek egy olyan koncertre, amelynek ha én akartam volna kifizetni a jegyárát, ráment volna kéthavi fizetésem. Hálásnak kéne lennem, de én... bele se akartam gondolni.
  Szépen lassan felnéztem az arcokra, akik elkapták rólam a tekintetüket. A döbbenet kezdett feloszlani,  zavartság vette át a helyét. A pólóm alját kezdtem el bögyörgetni, de ez nem segített, sőt, rontott a helyzeten, mert mindenki elkezdett mocorogni, ami igencsak kínossá vált. Felálltam a székről, megfordultam, és az ajtóhoz mentem zűrös, de érdekesen kitisztult, bűnös gondolatokkal teli fejjel. Mégegyszer hátrapillantottam, de már mindenki másfelé nézett. Kinyitottam az ajtót és kiléptem. Egy nagy levegőt vettem, és úgy éreztem, most végre kitisztul a torkom a fülledtségből. A gyomrom viszont összeszorult, mikor újból tudatosult bennem, hogy mit is tettem.
  Lehunytam a szemem és felemeltem a fejemet. Annyira sajnálom... gördült le egy könnycsepp az arcomon.
  Éreztem, hogy valaki lágyan letörli az apró könnycseppet, majd az ajkapon éreztem egy másik, hideg, óvatos, de nem tétovázó ajkat. Lágy volt és édes, nem érdekelt, hogy ki az, mit akar, vagy miért teszi, amit tesz, jól esett. Ez volt az a dolog, amire most vágytam, amire szükségem volt, hogy felejtsek. Éreztem, ahogy az a valaki lassan eltávolodik tőlem. Megráztam a fejemet, és mégegy könnycsepp kigurult az arcomra. Mintha a szemhélyam ólomból lenne, alíg tudtam felemelni, hogy lássak. De láttam. Halványan láttam egy távolodó alakot, aki a sötétbe tart. Elmegy tőlem, és ürességet hagy maga után. Hirtelen megszédültem, minden olyan tompa volt. A fal surlódását éreztem a hátamon, majd a hideg padlót, és a kintről beáramló szintén hideg szelet az ajtó alatt. Szóval megint hűvösre fordult az idő, talán kint volt az a valaki, azért volt ő is ilyen hideg. Majdnem utól ért a felismerés, mikor minden elsötétült. 

Hatodik fejezet.

(Írta: Nonoo M.)


Az én szöszi, megmentő ír manóm - gondoltam, és elmosolyodtam.



Nagy nehezen megtaláltuk a hátsó ajtót a fiúk szerencsétlenségére, mert fél óra késéssel kezdték el a koncertet. Gyorsan leszaladtunk a színpadról a VIP részlegbe aztán kezdődött a koncert. Eszméletlen volt, mindenki ordítozta a szöveget, a fiúk szokás szerint versenyeztek, most a fekvőtámaszon és a farkasszemnézésen volt a sor. Nem tudom mi értelme volt, de mindegy. Bár kisit gáz volt, hogy Ronnie és Blake is kiabálta a dalokat én meg néma csöndben álltam kettőjük között... Annak ellenére, hogy nem akartam elmenni, egész tűrhető volt, ami nálam nagy szó nekik. Koncert után át kellett mennük a fiúkhoz, a csajok addig nyaggattak, amíg bele nem egyeztem. Mondjuk semmi kedvem se volt ott lenni, valamivel jobb, mint egyedül dekkolni a szobámban. Amikor Liam félrehívta Louis-t, megint rámtört a lelkiismeret furdalás. Nagyjából sejtettem a dolgot, miről beszélnek. Gondoljatok bele: Liam nem akarja örökbe fogadni Ronnie-t, Louis nagykorú és jó barátja is. Vajon mit akarhat tőle? Szerintem egyértelmű, de nem kiabálom ki. A többieknek fel sem tűnt a dolog, együtt nevettek valamin, aztán megkérdeztek engem is a dologról:
-Ugye milyen hülye az unokatesóm?-mivel fogalmam sem volt, egy "aha"-val elintéztem a dolgot, felálltam és a konyha felé vettem az irányt. Tudom, nem lett volna szabad hallgatóznom, de nem bírtam megállni. Liam nagyon magyarázott Lou-nak, kézzel-lábbal mutogatott közben.
-És van még egy dolog, amire nem rég jöttem rá és csak az a megoldás, ha te megteszed helyettem!
-Mi az?
-Állítólag rokonok vagyunk... Ronnie távoli rokonom és ha megtudná ezt akárki, nagy baj lenne. De...
-MIVAN? Jesszus! ÉS ezt miért nem mondtad?
-1 hete tudom, anyukám említette amikor elkezdtünk róla beszélgetni...De ha te megtennéd, nem derülne ki és akkor minden rendben lenne. Kérlek!
-Erről Tara-nak is tudnia kéne...Először beszélek vele, de rajtam ne múljon!
-Köszönööööm!-ölelgette Li, még meg is forgatta a levegőben. Mostmár muszáj volt bemennem a konyhába, egyrészt mert kínosan éreztem magam, másrészt mert nagyon szomjas voltam.
-Császtok! Van valami pia? 
-Sz...szia.-köszönt Liam. Szemében láttam a kérdést: "hallottál mindent?". Én meg egy "aha, bocsi" nézéssel lesütöttem a szemem. A kínos csendet Louis törte meg:
-Cola, Fanta vagy valami alkoholos.
-Tökmindegy, kihoznád majd nekem?
-Aha.



Másnap ébredéskor nagyon megijedtem. Teljesen ismeretlen környezet, azt se tudtam merre induljak el. Körbenéztem a szobában, sehol senki. Szép, modern szoba, fehér és kék falak, nagy plazmatévé a falon az ággyal szemben, udvarra néző kilátás. Mind szép és jó, de akkor se tudtam hol vagyok! Kiléptem a szoba ajtaján, rögtön felismertem mindent. Az ajtóra pillantottam, amire egy ír zászló volt felragasztva. "Úr isten, mi történt este?"-gondoltam, aztán magamra pillantottam. Ruházatom teljes, úgyhogy valószínűleg semmi. Lementem a nappaliba körülnézni, ott se találtam senkit, konyha is üres, fürdő kihalt. Hol a fenében vannak a többiek?? Végül a hálószobákba is körülnéztem. Nem kellett volna. Blake és Harry összebújva feküdtek az ágyon és khm...meztelenek voltak. Szerencsére nem láttam semmit, mert derékig be voltak takarózva de akkor is szétvetett az ideg. Bevágtam magam mögött az ajtót, aztán felderítettem a maradék szobákat is. Mindenki aludt. Végül kimentem az udvarra, mert elég kellemes idő volt és nem ártott kiszellőztetni a fejemet, mert elég sok gondolat kavargott benne. Leültem a medence szélére és belógattam a lábaimat, úgy fürkésztem az eget. Aztán valami hirtelen lerántott a víz alá. Rögtön szívrohamot kaptam, de amikor feleszméltem, püfölni kezdtem a víz alatti "gyilkosom".
-Engedj el te ****************** *********** ****************!-ezt jobb ha senki sem hallja...
Aztán a "fehér cápa" felbukott a víz alól, levegő után kapkodva és a fájó hátát fogdosva.
-Te állat vagy! Eltörted a gerincem!
-Ez jár, ha valaki szórakozik velem!-nevettem gúnyosan.
-Ez tetszik.-megfogta a kezeimet, közelebb húzott magához és átkarolta a derekam. Nem tudtam mit tegyek, nem nagyon volt még ilyen velem, igazából lefagytam.
-Valami baj van?
-N...nem, csak...-dadogtam zavartan.
-Hűha, a kemény csaj összezavarodott!-vigyorgott gúnyosan. Nem válaszoltam, csak szorosan átfontam karjaimat a nyakán, lábujjhegyre álltam és nyomtam egy puszit az orrára. 
-Nagyon hideg van... Bemegyek.
-Én is.-Niall óvatosan kiemelt a vízből (nem baj, hogy 1 méterrel arréb volt a létra...) megfogta a kezem és besétáltunk a lakásba. Még mindig mindenki aludt, úgyhogy kettesben megreggeliztünk és jókat nevettünk.
-Szóval...az este...történt...
-Semmi. Csak kisit bepiáltál és felvittelek. ÉN meg a kanapén aludtam idelenn.
-Áh...köszönöm. Este elmegyünk valahová?
-Jó, de ezt nekem kellett volna kérdeznem.
-Bocs, akkor nem mondtam semmit.
-Eljönnél velem vacsorázni?
-Természetesen, uram!-pukedliztem egyet, aztán ledőltem röhögve a kanapéra.



-Srácok, aki még nem ismerné Tara-t annak üzenem: ő itt Tara a barátnőm.-a többi lány kedvesen üdvözölte, de én csak meg akartam ismerni, hogy Ronnie jó kezekben lesz-e. A csajokkal elég jól elvagyok, de a fiúkkal még mindig nem békéltem meg. Talán a visszautasítástól félek, mert a múltban mindig hittem az embereknek aztán jól kihasználtak és eldobtak mint egy használt papírzsepit...
-Szia, Hope vagyok!-kezet fogtam vele és rögtön félre is hívtam.-Ronnie jófej csaj. Ha érted mire célzok.
-Nem nagyon. 
-Majd pár percen belül megtudod, de én egy szót se mondtam, oké? A lényeg, hogy Ronnie-nak nagy a szíve és mindent pozitívan vesz. Egy igazi energiabomba de mégis érzékeny lelkű. Azt hiszem, már segítettem. Na megyek, mert gyanús lesz a dolog.-szegény tiszta hülyének nézett, de a következő 10 percben mindent megértett. Hármasban beszélt a két fiúval, de közben rám pillantgatott. Végül már Ronnie-t is odahívták, aki sírva fakadt. Nem tudtam, hogy örömből vagy szomorúságból, mindenki furán nézett feléjük.
-Köszönöm!-mindenkit körbeölelgetett és puszilgatott, nem győzött nekik hálálkodni. Viszont az ez utáni eset nagyon megdöbbentett mindannyiunkat (kivéve engem és Louis-t), még Liam-et is. Ronnie Liam derekára kulcsolta a lábát, a nyakát átkarolta és megcsókolta. Nagyon aranyosak voltak együtt, bár Liam a közönséget látván kissé elpirult. Ronnie csak vigyorgott és egész nap pattogott, nem lehetett leállítani.



Másnap már otthon ébredtünk, amúgy is sok dolgom akadt, mert 2 napig nem csináltam szinte semmit, meg munkába is kellett mennem. Szokásosan elvonszoltam magam a munkahelyemre, aztán elterültem egy kanapén az utasításra várva. De Mr.Peterson nem jött, nem ordítozott senkivel, nem kavart Pearcy-vel. Valami nem volt a helyén, minden olyan üres és csendes volt. Elkezdtem az előadótermek között mászkálni, de mindegyik kongott az ürességtől. Végül a főnököm irodájába nyitottam be, de már megbántam. Nem akarom részletezni, mit  csináltak az íróasztalon, a lényeg az, hogy nem szerződést írtak... Rájuk vágtam az ajtót, aztán bementem a legnagyobb terembe, oda ahol múltkor összetalálkoztam Harry-vel és bementem a színpad mögé. Volt ott egy kis ajtó, aminek csak én tudok a létezéséről, múltkor még takarítás közben találtam egy kulcsot meg az ajtót is. Egy kis terembe nyílik, talán még az épület bővítése előtti időszakból, de akárkit kérdezek, nem ismer olyan kis termet. Az egész nincs 4x4 méter, csak egy nagy szőnyeg borítja a régi parkettát és az ajtóval szemben lévő falnál van egy nagy kanapé és mellette két fotel. A falakról már szakadozik le a csíkos tapéta, a szőnyeg foltos, a kanapé kicsit szakadt, de ennek ellenére jó ide elvonulni, ha felb*sszák az agyam. Elővettem az újságot, amit még munka előtt vettem és olvasni kezdtem. Már rögtön a címlapon megbotránkoztam, hogy hogy lehetnek ilyen sztárok és milyen hülye pletykák vannak...Aztán megakadt a szemem az egyik sarokban lévő feliraton: "Harry már megint becsajozott??-23. oldal". Fellapoztam az újságot és olvasni kezdtem a cikket:

"Harry Styles, a  1D szépfiúja a mai napokban megcsillogtatta nőcsábász énjét. Egy héten belül két lánnyal is látták, bár az első kiszemeltje nem nagyon viszonozta az "érzéseit". A sikeres koncertjük után 3, eddig ismeretlen lánnyal indultak haza, akik csak másnap este hagyták el a villát. Vajon összejön Harry-nek a dolog? És ki a 3. lány? És mit csinált az első csajjal? A következő számban interjút ad Harry Styles!" 

A mocskos szemetek, a sok hülye újságíró! Minek avatkoznak bele mások magánéletébe? Talán mert az övéké túl unalmas? Kit érdekel?! Verje a fejét a falba és mindjárt nem olyan átlagos. Legalább betöri azt a nyomorult pofáját... Sikeresen megint felidegesítettem magam, de nem csak ezen a cikken, hanem a mellette lévő oldalon is. Volt egy kép rólam és Niall-ről, ami akkor készült, amikor a medencében megpusziltam az orrát. 

"Úgy látszik, Harry az elhasznált dolgokat Niall-nek dobja..." 

Azt a rohadt életbe, miket ki nem találnak! Rögtön hívtam Rikki-t, hogy vigyen el erről a helyről és menjünk a fiúkhoz.



-Ez mi a *****?!-vágtam le az újságot az étkezőasztalra a kaják közé.
-Egy újság.
-Nem úgy értem!
-Egy havonta megjelenő pletykarovat, amelyben sztárok életét turbózzák fel, hogy ne tűnjenek olyan unalmasnak.
-Mint például a tiéteket. Nézzétek meg a 23-24. oldalt!
A fiúk csak bólintottak egyet, kinyitották, elolvasták és ettek tovább.
-Mivan? Titeket nem érdekel?
-Nem nagyon. Szokj hozzá, ha velünk akarsz lenni.
-De nem akarok veletek lenni!!-mindenki megbotránkozva nézett, Niall kiment a szobából és bevágta maga mögött a szobája ajtaját...