2013. május 7., kedd

Nyolcadik fejezet.

(írta: Nonoo M.)



 A fal surlódását éreztem a hátamon, majd a hideg padlót, és a kintről beáramló szintén hideg szelet az ajtó alatt. Szóval megint hűvösre fordult az idő, talán kint volt az a valaki, azért volt ő is ilyen hideg. Majdnem utol ért a felismerés, mikor minden elsötétült. 



Amikor kinyitottam a szemem, egy fehér plafonra bámultam. Azt hittem valami kórház, de amikor jobban körülnéztem, észrevettem, hogy az egész szoba üres, csak egy matrac van menne, amin feküdtem. Minden hófehér, se egy ablak, se egy ajtó. Kicsit homályosan láttam, úgyhogy megdörzsöltem a szemem, hátha tisztul a kép. Nemhogy tisztult, de halucináltam is. Harry hajolt fölém és nagyon vigyorgott.
-Szia édes, felkeltél?-kérdezte.
-Mi van itt? És ne vigyorogj ennyire mert pofán verlek! Amúgy meg hol vagyok?
-Az lényegtelen. A lényeg, hogy élvezd!
-Mivan??! Semmit nem értek...Hol van a kijárat?
-Sehol, csak mi vagyunk KETTESBEN.-nyomta meg az utolsó szót.
-Fogd be a pofád és engedj ki!
-Te kérted!-ajkait az enyémhez nyomta és megcsókolt. Vagyis csak próbált, mert páros lábbal elrugtam magamtól. Úgy hátra esett, hogy nem bírt felállni. Fordult a kocka, most én hajoltam fölé.
-Ez van, ha nem fogadsz szót. Pá!-próbáltam kimenni, de nem találtam ajtót. Teljesen simák a falak, egy kis rés se volt rajta. Kerestem valami titkos átjárószerűt, de semmi...
-Mi a franc van? Harry, fejezd be! Engedj ki most!
-A-a. Innen nincs kiút.
-Nem csinálhatod ezt velem! És Blake-kel sem!
-Amiről nem tud, az nem fáj...
-Te őrült pszichopata perverz!
-Én csak azt akarom amit legmélyen a te lelked is. És ne mondd, hogy nem akarod!-nem válaszoltam. Közelebb léptem, egyre közelebb...Az megfogta az egyik kezem, közelebb húzott. A testünk teljesen összeért, az ajkaink már súrolták egymást.
-Tudod, mit akarok?-suttogtam.
-Minden vágyam.-már a szemeit is lecsukta, az ajkaival csücsörített, én meg...akkor pofont kevertem le neki, hogy vérezni kezdett a szája.
-Szívesen édes!-reflexszerűen a matrac felé mentem és háttal rádőltem, de ami utána következett, arra nem számítottam. Zuhanni kezdtem lefelé, az egész végtelenségnek tűnt. Végül véget ért a nagy hasadék és a földön landoltam. Úgy éreztem, mintha minden csontom szilánkosra tört volna, nem tudtam megmozdulni, annak ellenére, hogy a matraccal együtt értem földet. Ismét kinyitottam a szemem, megint fehér plafont láttam. Rögtön előtört belőlem az ordítás, eszeveszettül kapálózni kezdtem, sikongattam mind egy fogyatékos.
-Engedj ki az isten szerelmére! Meddig játszod még ezt az ostoba játékot? Felejts el végre, nem akarlak!
-Nyugodj meg, kicsim!-fogta meg a kezem egy fehér köpenyes nő.
-Ki maga? Mégis miért bízzak meg magában?? Hol vagyok?
-Ez egy kórház. És én vagyok az ápolónőd.
-Hogy mim? Mit keresek itt?
-Szerintem ezt a barátaiddal kellene megbeszélned.-mutatott balra mellém. A fájdalomtól nehézkesen tudtam elfordítani a fejem. 9 körvonalat vettem ki, a látásom nem a legjobb volt. 
-Kik vannak itt?-sorba köszöntek, a hangok alapján beazonosítottam őket. Az 5 srác, Blake, Ronnie, Tara és Rikki volt.
-Jól vagy?-fogta meg a kezem valaki. Lágyan simogatott a hangja, örültem, hogy mellettem volt.
-Azt hiszem. Rossz álmom volt. Mi történt velem? Miért fáj mindenem? Mióta fekszek itt?
-Kb.3 hete. Pontosan nem tudjuk. Ájultan találtunk a bejárat előtt. Bent ültünk és láttuk, hogy kimentél, de fél óra múlva még mindig kinn voltál. Azt hittük hazamentél, de én mondtam, hogy nézzünk azért kint is körül. És megtaláltunk. Rögtön ide hoztunk, az orvos megállapította, hogy valamilyen idegen anyag jutott a szervezetedbe, ami számukra is ismeretlen. Megnéztük a biztonsági kamerák felvételeit és láttuk, amint két ember közeledik a házhoz, majd pár perc múlva elmennek. Valószínűleg ők a tettesek, a kamerák felvételei alapján már a rendőrség azonosította őket. Az egyik valamilyen Richard és a másik meg Blant. Már más miatt is kereste őket a rendőrség, de minden ügyet megúztak.-a szavai hallatán rámtőrt a félelem. Az a két fickó....

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése