Kilencedik fejezet.

    Valószínűleg ők a tettesek, a kamerák felvételei alapján már a rendőrség azonosította őket. Az egyik valamilyen Richard és a másik meg Blant. Már más miatt is kereste őket a rendőrség, de minden ügyet megúsztak. - a szavai hallatán rámtőrt a félelem. Az a két fickó...

(Írta: Lorie)


  Hományosan láttam mindent, és a szoba már üres volt. Úgy látszik, időközben elaludtam...
  A szememhez akartam nyúlni, hogy kidörzsöljem belőle az álmot, de amint megmozdítottam a kezemet, úgy éreztem, mintha egy eremet szakítottam volna ki a helyéről. Nem mertem rá nézni, de valószínűleg ide kötötték be az infúziót.
  Ide-oda fordítgattam a fejemet, a nyakam teljesen elgémberedett. Nem csoda, hiszen három hétig feküdtem kómában... csoda, hogy felébredtem.
  Hallottam az ajtót nyikorogni, gyorsan odanéztem, ki lehet az. Na vajon, ki más lehett volna?
  - Mit keresel itt, Harry? - még mindig homályosan láttam, de már szinte tisztán ki tudtam venni az alakját.
  - Ssst, érted jöttem. - közeledett felém.
  - Mi? Ezt meg hogy érted?
  Még közelebb jött.
  - Harry, mit fogsz tenni?
  Már mellettem állt, és egyre közelebb hajolt hozzám.
  - Harry, mit csinálsz? Harry! Elég...
  Csapkodni kezdtem a feljemet, az egyetlen testrészemet, amit fájdalom nélkül mozgatni tudtam.
  - Nee!
  Résnyire nyitottam összeszorított szememet, Niallt pillantottam meg a fal előtt állva. Úgy nézett ki, mint egy angyal. De a tekintete üveges volt, a semmibe révedt.
  - Segíts... - suttogtam utolsó erőmmel, mert már éreztem, ahogy zuhanok, de nem lefele, hanem fel, az ég felé esek, zuhanok a fájdalmas valóságba...

  Blake az ágyam mellett ült, könnyes szemekkel a kezemet símogatta.
  - Hé... - próbáltam megnyugtatni, de a hangom érdes volt, majd elcsuklott.
  Hirtelen felragyogott a szeme, majd az arcomra kapta tekintetét.
  - Hope! - ölelt át, és zokogásban tört ki, de éreztem, hogy ezek nem a szomorúságtól buggyantak ki. Ez valami más volt.
  Felszisszentem, ahogy megnyomott egy pontot az oldalamon, ami be volt kötözve.
  - Oh, bocsi - távolodott el tőlem, és letörölte a könnyeit.
  - Minden rendben? - kérdeztem.
  - Igen... - válaszolta, majd egy zsebkendőért nyúlt. 
  Az ajtóra néztem. Zárva volt.
  - Hol vannak a többiek?
  - Ömm - törölte meg a szemét a zsepivel -, kint várakoznak.
  - Mire?
  - Mármint ''kire''. Rám.
  - Oh. Akkor én nem szetnélek feltartani.
  - Jaj, dehogy is tartasz fel, örülök, hogy felébredtél! - ölelt meg megint.
  - Akkor... behívnál kérlek nekem valakit?
  - Bárkit.
  - Köszi. Niallt szeretném látni.
  Zavartam nézett le a padlóra. Kínosan kezdett el fészkelődni a székében.
  - Mi az? - kérdeztem értetlenül.
  - Tudod... Niall...
  - Mi? Blake! Mond már!
  - Nos...
  - Történt valami? Úr isten, mi történt Niallel? - próbáltam felülni, de a fájdalom visszatartott.
  - Hé, nyugi, semmi, feküdj vissza... - tartott a vállamnál fogva az ágyban.
  - Oké... - próbáltam lehiggadni.
  - Szóval... Niall... miútán volt az a kis... ''incidensetek''... mármint... azóta nem láttuk.
  - Mi?
  - Sajnálom...
  - Nem, nem úgy értettem... Hogy-hogy nem láttátok? Hiszen itt volt veletek, mikor először felébredtem!
  - Hope, nem volt.
  - De! De én láttam! Te, Rikki, Harry, Niall, Zayn, Louis, Liam... mind itt voltatok.
  - Igen, mind... Niall kivételével.
  Nem akartam elhinni. Itt volt. Láttam. Ott állt Louis mellet, és engem nézett... Pont úgy, pont úgy nézett, mint álmomban, mikor segítséget kértem tőle... és ekkor elárasztott a harag. Talát igaza van Blake-nek, talán mégsem volt itt Niall, talán csak én képzeltem oda, mert nem tudtam felfogni, hogy nincs itt. Nem tudtam olyan világot elképzelni, ahol ő nincs benne. Végre tudatosult bennem az az érzés, amit már egy jó ideje próbáltam elnyomni.
  - Szeretem őt. - mondtam ki hangosan. Blake lefagyott. Rezzenéstelen pillákkal nézett rám. Nem tudtam elhinni, hogy ő ezt eddig nem vette észre. Hiszen bármikor, ha valami új érzés lappangott bennem, ő már előbb tudta, minthogy én rájöttem volna. De most megleptem. Éppúgy, ahogy ez az új érzés engem.