Tizedik fejezet.

(Nem akarok reklámozni, csak annyi, hogy mostantól a bejegyzés végén értékelhetitek a részt. Jó olvasást! -nonoo)

 - Szeretem őt. - mondtam ki hangosan. Blake lefagyott. Rezzenéstelen pillákkal nézett rám. Nem tudtam elhinni, hogy ő ezt eddig nem vette észre. Hiszen bármikor, ha valami új érzés lappangott bennem, ő már előbb tudta, minthogy én rájöttem volna. De most megleptem. Éppúgy, ahogy ez az új érzés engem.



(írta: Nonoo M.)



Csend lepte el a kórház termét, mintha megállt volna az idő. Már jobban féltettem Blake egészségét, mint az enyémet, pedig nem mondanám, hogy jól voltam.
-Blake. Blake. Blaaaaaaaake. Blaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaake!
-Ha? Most...komolyan...?
-Nem...igen...nem tudom...-a takaróm sarkát piszkáltam, hogy elkerüljem a tekintetét. Megint megjelent a kínos csend közöttünk, mindent végignéztünk a szobában, minden apró négyzetmillimétert végigfürkésztünk, de véletlen se te tekintettünk egymásra. Nem volt mondanivalónk. Tudom, Blake-et megölte a kíváncsiság, de tiszteletben tartja, hogy én ilyen téren visszahúzódóbb vagyok, nem beszélek ilyen dolgokról másnak.
-Minden rendben?-nyitott be Zayn.
-Igen.
-Olyan csend volt bent, megijedtünk a srácokkal. Most már visszajöhetünk?
-Aha.-megvártam, amíg sorban leülnek, néhányan a földre, mert nem jutott nekik szék.-Mondani akarok valamit. Meg kérdezni is, de majd csak később. Szóval...sajnálom. Mindent. Amit mondtam és amit gondoltam rólatok. Minden rosszat. Most döbbentem rá, hogy ti igazából milyenek is vagytok. Köszönöm, hogy elhoztatok ide.
-Ez alap volt.-mosolygott Louis.
-Hol van Niall?-törtem rá a lényegre, ami legjobban érdekelt. Mindenki levette rólam a tekintetét és teljesen úgy tettek, mintha nem mondtam volna semmit.-Hahó, kérdeztem! Tudom, hogy hallottátok!
Egy értelmes szót sem tudtak kinyögni, az "aaaa"-nál, "öhm"-nél és az "izéé"-nél leragadtak.
-Jó, erre semmi szükség, majd én elmegyek. A haromból kitéptem az infúziót, felvettem az ágy mellett heverő ruháimat, felkaptam a telefonom és indultam is. Az első pár lépés nehéz volt, imbolyogtam rendesen, de akkor se tudtak a többiek lebeszélni. 
-Srácok. Eléggé ismertek ahhoz, hogy tudjátok, ha valamit akarok, azt annyira akarom, hogy esélyetek sincs megállítani. Szóval fölösleges, amit csináltok. Majd jelentkezem. Pá.
A folyosók kongottak az ürességtől, mondjuk hogy lenne máshogy késő este? Kibotorkáltam a bejáraton, de a többiek még mindig aggódóan néztek utánam. Csak jártam a hosszú utcákat és hívni próbáltam Niall-t. Nem vette fel. Üzenetet hagytam a hangrögzítőjén, nem hívott vissza. SMS-t is írtam, nem üzent. Már kezdett elegem lenni, aztán elfogott valami furcsa érzés. Mintha emelkednék fölfelé, de a lábaim a földön voltak egész végig. Mintha hirtelen megnőttem volna. Az épületek tetejét fürkésztem a magasból, a madarak kerülgették a fejemet, a hajam, az eget súrolta. Aztán hirtelen megjelent egy szivárvány a fejem fölött, gondoltam, ha követem az ívét, hátha megtalálom a kincset a végén. Tovább sétáltam, végül egy sikátorban kötöttem ki, Nemhogy a kincses bödönt, hanem Niall-t is megtaláltam a tetején ücsörögve, zöld, lóherés kantáros nadrágban, és hosszú kalapban integetett.
-Mi a franc? Niall?-megdörgöltem a szemem, de nagyot csalódtam, mikor kinyitottam. Minden eltűnt és én is újra kicsi lettem. Végiggondoltam ami történt és rájöttem, milyen idióta vagyok. Ilyen biztos nem történ. Pedig olyan valóságosnak tűnt...Aztán rájöttem, hogy már előfordult velem ilyen, a sötétebb korszakomban, amikor még Blant-tel jártam. Most már pontosan tudtam, mit adtak be nekem! Még fél éve, amikor randiztunk, elhozott pont erre a környékre. Valahol volt egy kis ajtó, amin bevezetett és ott láttam, amint a cuccot keverik össze. Nem volt szép látvány. Aztán a kezembe nyomtak egy tűt, hogy próbáljam ki. Egyáltalán nem akartam, de "véletlenül" úgy adta a kezembe, hogy megszúrt. Másnap délben ébredtem fel, valami ismeretlen helyen. Amikor magamra néztem, rögtön tudtam, mi történt. Nem volt rajtam ruha, Brant padig önelégült mosollyal mért végig. Könyörgöm, csak 16 voltam!! Akkor zuhantam magamba és zárkóztam el a világ elől. Igazából senkinek nem mondtam el, de nagyon megbántam, legjobb lett volna bejelenteni az esetet a rendőrségen és talán most is a sitten ülnének... Kimentem a sikátorból, megráztam a fejem, azt imitálva, hogy elzavarom a gondolataim. Talán rossz ötlet volt, mert megint elkezdtem képzelődni. A felhők között járkáltam, és attól féltem, szétfoszlanak alattam és a mélybe zuhanok. Oda, ahol a kómám alatt voltam. Mikor észhez tértem, már éjfltájt lehetett, a telefonom rezgése törte meg a képzelődésem. "Niall hív", jelezte a telefonom. Remegő hangon szóltam bele a mobilomba:
-Végre adsz valami életjelet! Annyira aggódtam érted! Hol vagy, most azonnal odamegyek!
-Nem, nem jössz.
-Ezt hogy érted? 
-Ne etess, itt van két haverod, akik azt mondják, mindig is utáltál és csak a pénzem kell, hogy valami új füvet beszerezz.
-Mivan?! És te elhiszed nekik? Kik azok?
-Brant és Richard. Brant azt mondja, nagyon jól ismer.
-Túl jól...Kérlek hallgass meg!
-Nem érdekel.
-Niall! Honnan veszed, hogy én olyan  vagyok??
-Tudom. Miért löktél el magadtól? Azt mondtad utálsz!
-Nem mondtam! Csak nem ismered a sztorimat, az életemet. Engem se ismersz!
-De. "Túl jól"...Kiismertelek szivi.-tudtam, hogy az utolsó mondatot nem ő mondta, de mielőtt hozzászólhattam volna, lerakta. Szivi-nek csak egyetlen ember hívott. Blant. Megcsörgettem Blake-et, hogy közöljem velük a rossz hírt, már csak meg kéne őket találni. Érdekes, Harry-nek rögtön felvette a telefont. A beszélgetésük felére értem oda Liam-mel, aki bejött értem a városba kocsival.
-Niall, értsd már meg! A banda nélküled elveszik!
-És mit érdekel az engem? Úgyse akartok velem lenni.
-Már bocs, de azt Hope mondta...
-Egyre megy, mind gyerekesek vagytok! Nőjetek fel, szedjétek ki a csipát a szemetekből és vegyétek észre: a világ egy nagy rakás trágyadomb amin több milliárd apró légy próbál megélni. Több-kevesebb sikerrel. Persze ha nem lenne pénzzel tömve a zsebetek, rájöhettetek volna.
-Nem ismerünk rád! Honnan veszel ilyen baromságokat?? Brant mesélte és igaza van. Ugye Richard?
-Teljes mértékben.-hallatszott egy másik hang a vonal túloldalán.
-Nem értjük mért kellett elmenned. Mit tettünk?
-Kérdezd azt a cafkát. Biztos tudja! Tudom, hogy ott van veletek! Mert ti olyan hülyék vagytok, hogy megbocsátotok neki és visszafogadjátok. De tudjátok mit! Nekem nincs szükségem arra a valótlan kis sztáréletre, most teljesen jó helyen vagyok, végre élhetem a saját életem és nem kell semmilyen imidzs mögé rejtőznöm! Nem tudjátok, mi az az élet, de én megtapasztalom! Nem érdekel semmi és senki, azt csináltok amit akartok, cső!
-Most meg mi a baja?-kérdezte ledermedve Liam.
-Fogalmuk sincs. Kérdezd Hope-ot.
-Kösz. Az előbb cafkázott le az egyik legfontosabb személy számomra és azt várjátok, hogy válaszoljak, miután rájöttem, hogy jogos amit mond és miattam van az egész?-nem feleltek, gondolom vehettem igennek.-Hát nem fogok. Tudjátok, miért? Mert fogalmam sincs! Érdekes, ti elfogadtátok a bocsánatkérést, de ő valamiért elhúzódik. Menekül. És gőzöm sincs, miért...-lerogytam a kanapéra Ronnie és Tara közé, felhúztam a térdeimet, az államat a térdeimre tettem és engedtem a könnyeket lecsurogni az arcomon. Sírtam. Talán életemben másodjára, amire emlékszek. Mindenki szomorúan nézett rám, Tara a hajamat simogatta, Ronnie pedig a könnyeimet próbálta letörölni, mielőtt a padlóra esnének.
-Nagyölelééééés!-ordította el magát Louis, mindannyian rám ugrottak. Kénytelen voltam egy pillanatra is elmosolyodni, örültem, hogy ebben a pillanatban velem voltak. De akkor sem pótolták az űrt a szívemben. 



Már kiskoromban is eleget szenvedtem, egyedüli gyerekként, szüleim vitatkoztak, nagyszüleim nem is akartak látni. Mégis ez az egy hét rátett az összes szenvedésemre még két lapáttal. Nem tudtam aludni, az agyam folyton járt, reggelente amint kiszálltam az ágyból, görcsbe szorult a gyomrom, nem tudtam enni, akárhányszor találkoztam a fiúkkal, a sírógörcs kerülgetett és folyamatosan 2 mondat visszhangzott a fejemben: "Kérdezd a cafkát. Biztos tudja!". Niall, nem, nem tudom! 1000-szer megkérdeztek, de akkor sem tudom! Miért nem vagy itt mellettem és súgod meg nekem, hogy csak én halljam?? Miért nem nevetsz mellettem? Miért nem mondod a hülyeségeidet, aminek semmi értelme de az akcentusod olyan cuki? Miért nem túrsz bele a vizes hajadba? Miért nem dúdolászol? Miért nem ebédelsz velünk? Miért nem nézünk filmet együtt?? Mondd kérlek, miért?



Mindannyian tropára szenvedtük magunkat, de  legfőképp engem viselt meg a dolog. Már két hete ment el Niall és 1 hete nem hallottunk felőle semmit... Lehet, hogy éppen szív valamit Blant-ékkel, boltot rabolnak jobbik esetben, vagy csak várják a sikátorba tévedő lányokat... Mert Rich és B nem tudnak mást csinálni. És ha Niall velük van, elvonszolják magukkal. Néma csöndben kajáltunk az asztalnál, csak én és a 4 fiú. Csak a kések csörömpöltek, néha az én tányérom megcsikordult,  ahogy turkáltam a villámmal az ételben. Egyszerűen nem tudtam enni egy falatot se. Örültek, ha egy korty vizet letuszkoltam a torkomon. A szemeim karikásak, az arcaim beesettek voltak és fogytam több, mint 3 kilót.
-Hope, ez nem normális. Legalább egy falatot egyél. Olyan rossz rád nézni!
-Ne haragudj Zayn, ez nem megy. Biztos nagyon finom a csirke, az illata isteni, de egyszerűen ha kajára nézek, a hányinger kerülget...-nem válaszolt, csak előkapta a mobilját, villant a vaku, pötyögött valamit aztán tovább evett.
-Ez mire volt jó?
-Ha Niall meglát így, biztos hazajön. Ezt még ő se bírná nézni. Azt azért nem hagyná, hogy egy ember heteket szenvedjen miatta.
Zayn jóslata nem teljesült, késő estig szorongattam a telefonját a kanapén összekucorogva, végül elnyomott az álom. Megint a fehér szobában voltam, de egyedül. Vagyis azt hittem, amíg jobban körbe nem néztem a szobában. Niall a falnak támaszkodva állt és csak bámult, mint mikor Harry meg akart csókolni. Üres tekintettel bámult rám pislogás nélkül, mintha csak egy mozgó tárgy lennék, vagy talán egy baba amit madzagokkal mozgatnak. Kár volt ilyenekre gondolnom, mert abban a pillanatban nem bírtam irányítani a testem. Csak ment magától egyre közelebb Niall kinyújtott markához, amikor kinyitotta, elvettem belőle a  kis zsebkést és a mellkasomba döftem. Nagyon sikítottam, ordítoztam fájdalmamban, akármennyire próbáltam ellenkezni, nem tudtam irányítani a testem. A földre rogytam és könnyes szemekkel kérdeztem:
-Ezt miért tetted?
-"Kérdezd a cafkát. Ő biztos tudja!"-felelt önelégült mosollyal az arcán...