Csak hogy tisztázzuk előre, mi a meglepetés fejezet, leírom ide, hogy ne kelljen utólag magyarázkodnom. Rövidre fogom: jobb oldalt láttok egy kis szöveget a chat alatt, ha azt elolvassátok, mindent megtudtok. Ezek a meglepetés fejezetek a valódi történettől kölön álló, független fejezetek, nincs jelentőségük a történettel kapcsolatban, viszont ezek segítségével többet tudhattok meg a szereplőkről, vagy a valódi történetben nem olyan jól kidolgozott szálakról. Másszóval, beengedünk titeket a kullissza titkokba. Jó olvasást!
(Írta: Lorie)
/Blake szemszöge/
Hope felállt és zavartan kisétállt. Remegő kezekkel csukta be maga után az ajtót. Huhh, ez tényleg egy kicsit megrázó volt. Így leordítani valakinek a fejét...
Időközben a szobában is oldódott a hangulat, Harry kiment a mosdóba, Louis meg műzlit töltött magának. Zayn és Liam valahova elszivárogtak, azt hiszem, valami telefonos interjúról beszéltek, de már nem voltam benne biztos.
Az újságot kezdtem nézegetni, amin Hope annyira kiborult. Valahogy belőlem pont az ellenkezőjét váltotta ki a dolog, nagyokat mosolyogtam az újságítók következtetésein és megfogalmazásain, illetve a képeken. Mind homályos volt, de az egyiken legalább jól állt a hajam. Krhm, jó kócosan.
Louis zavart meg böngészésemben.
- Figyelj Blake... - kezdte zavartan. Nem értettem.
- Igen? - feleltem.
- Én csak... - alsó ajkát kezdte el harapdálni. - Áh, hagyjuk.
Visszafordult a konyhapulthoz, és tovább kavargatta a műzliét.
Felálltam és odasétáltam hozzá. A lábam még mindig fájt a tegnapi futás-ugrás-bújkálás manőverünktől. Megérintettem Lou vállát, hogy rámnézzem, és hogy bíztassam.
- Mi a baj? - néztem a szemébe. - Mi történt?
Elfordította a fejét, megragadta műzlistálját, és elintult az asztal felé. Követtem.
Leültünk az asztalhoz, és csak néztük egymást. Vagyis, én Lou-t, ő a műzlit.
- Minden rendben? - kérzdeztem.
- Igen! Jól van? Minden rendben! - csattant ki, de rögtön le is higgadt. Lehunyta a szemét. - Vagyis nincsen... Bocsi, hogy üvöltöttem.
Megráztam a fejemet, ami csak annyit jelentett ''Semmi baj.''
- Igazából... nem tudom. Most minden olyan zavaros... - homályosult el a tekintete. - Tudod, minden a feje tetejére állt. Azóta valahogy semmi sem a régi. Persze nem csak rossz értelemben, de akármi történik, annak valagyogy nem látom tisztán a végét...
- Mármint... mióta?
- Hát... tudod, Hope óta. Akkor kezdődött a kuszaság. Ahány irányba tudott menni a banda, annyiba el is ment. Úgy érzem, többé nem One Direction...
- De hisz Hope-ot csak két napja ismeritek...
- Oh... - nevette el magát -, drágám, ő ismer minket csak két napja. Hidd el, Harry mióta meglátta, csak róla mesél, már nem is tudom, hány hete hallgatjuk a különféle történeteket, hogy miket is csinált az a lány, de nekem legalább száz évnek tűnt...
Sűrűn pislogtam, ahogy könnyek futottak a szemembe. Nem akartam, hogy Louis meglássa. Harry... Hope...
- ...és mostmár Nialltől is ezt hallgatjuk. Ne tudd meg, nincs egy olyan ruhája, ékszere, kiegészítője, cipője vagy nadrágja, amit ne tudnék centiméterről centiméterre pontosan leírni. Néha úgy érzem, hogy ez a dolog ragályos. Világoskék póló, kicsit sötétebb kék farmer, fehér tornacipő, saját kezűleg készített apró karkötő. Ez a mai öltözéke. Na, milyen voltam?
Mosolyogva bólogattam, azt sugallva felé, hogy ''király''... de közben csak nem akart kimenni az a nyomasztó érzés a szívemből. Mintha csak értette volna a gondolataimat, folyatatta a mésélést.
- De szerencsére már két teljes napja megint csak egy ember felől halljuk a Hope-bálványozást. Nialltól. Köszönöm, Blake... - mosolygott fáradtan.
- Mégis... micsodát?
- Te voltál az, aki elfeledtette vele, aki miatt rájött, hogy értelmetlen olyan szekér után futnia, ami nem veszi fel. Köszönöm, Blake. Ez mindnyájunknak sokat jelent. Hisz Harryről van szó. Köszönöm, hogy segítettél neki.
A szívemben megint szúró érzést éreztem, de ez most kellemesen égetett. Szóval Harry... két napja... mióta megismertem... Széles mosolyra húzódott a szám, amit nem tudtam lekaparni.
- Hülye, add ide! Neee, engedd el!
- Istenem, add vissza! Héééééééé! Engedd el....! - robbant be a két fiú a konyhába.
- Liam, Zayn, min veszekedtek? - kérdezte Louis unottan. Most mi van, náluk egy ilyen öljük-meg-a-másikat veszekedés mindennapos?
- Lou, szólj rá! Én láttam meg előbb! - nézett boci szemekkel Liam.
- De én fogtam meg előbb! - próbálta meg kihúzni Liam kezéből azt a tárgyat. Már láttam mi az. Egy telefon.
- Mi olyan érdekes egy telefonon? - kérdeztem.
- Hát, hogy Harry-é. - ugrottak oda az asztalhoz, és elénk rakták a telefont.
Louis szeme is felcsillant.
- Gyorsan, gyorsan! - vigyorgott kisgyerek módjára, mintha most kapta meg volna első kisautóját.
Liam a telefonért nyúlt, de Zayn megint előbb megragadta, és újból veszekedés lett belőle.
- Elég már, mindjárt ki jön Harry! - aggodalmaskodott Louis.
- Jó, Liam, akkor együtt. - fogták meg mindketten a telefont.
- Mit akartok vele csinálni?
- Tudod - kezdte Louis -, Harry telefonja egy ideje azt csinálja, hogy egyszercsak bekapcsol, majd ki, és hangüzeneteket vesz fel, amit nem küld el senkinek, csak berakja a piszkozatok közé.
- És?
- Mit és? Ezt fogjuk meghallgatni.
Ertetlenül grimaszoltam, nem értettem, mi a jó ebben.
- Na, meg is van! - mondta Liam. - Mehet?
- Három... - számolt vissza Lou. - Kettő... Egy!
Elindult a felvétel. Először csak sistergést lehetett hallani, majd halk beszédet, ami egyre jobban kevehető volt.
- ... és biztos akarod?
- Ennél biztosabb soha életemben nem voltam semminél...
Halk kuncogás, majd újból sistergés, és övcsörgés.
Szégyentől zúgó fejjel csúsztam le a széken. Úr isten...
- Blake...?
Mindenki lefagyott egy pillanatra.
A videó vége előtt még egy hallk nyögés hallattszott.
- Erre... tényleg muszály valamit mondanom? - rákvörösnek éreztem a fejemet. Mindenki engem nézett.
Hallk ajtócsapódás hallatszott a csukott konyhaajtón keresztül, majd közeledő léptek.
- Rakd el, rakd el! - mutogatott nagy gesztikulálással Louis.
Liam nem tudott mit csinálni, Zayn kezébe nyomta, ő meg a kuka felé cézott a kis fémdarabbal, de szerencsére csak mögé esett be.
Harry belépett az ajtón. Mindenki kínosan mozgolódott, senki sem nézett a szemébe. Neki fel sem tűnt, és én azon gondolkodtam, hogy talán nem ez volt az első alkalom, illetve annyiszor történt vele már ilyen, hogy megszokta ezeket a kínos tekinteteket. Akárhogy is volt, örültem neki, hogy legalább ő nem néz rám úgy, olyan... döbbenten. Hiszen hogy is nézhetne, végülis ő ott volt, mikor az történt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése