(Írta: Lorie)
- De ahhoz, hogy odaadjátok, minek kellett elrabolni?! Nem lett volna egyszerűbb például csak odaadni és annyi? És buli se kellett volna, főleg nem ennyi cuccal...
- Meglepetés! - bújt elő a fal mögül Blake.
- Blake... - hirtelen nem tudtam mit mondani. Meglepődtem, de egy kicsit szíven is ütött, hogy ő is benne van. Pedig ő igazán tudhatná, hogy nem rajongok ezekért a partykért...
- Kapcsolok zenét! - ment oda a laptop-hoz Harry.
- Srácok, igazán nem kellett volna... - kezdtem bele, de Blake közbevágott.
- Még nem is láttad az ajándékod! - rohant oda hozzám, és a kezembe adott egy pici dobozkát.
- Öhm... nem is tudom, mit mondjak... köszönöm - öleltem át.
- Igazán nincs mit. - kacsintott.
Kinyitottam és kivettem az apró tárgyat.
- Nos? - kérdezte lelkesen.
- Hát... nem igazán tudom, mi is ez. - nézem rá zavartan.
- Oh, hát ez egy... - kivette a kezemből, megfordította a pici lapos dolgot, majd visszaadta. - ''Fényképalbum.''
Azta... - gondoltam. Igaz, nem akartam semmilyen meglepetést, sem ajándékot, és még álmomban sem gondoltam volna, hogy ha mégis kapok, akkor ennyire fogok örülni neki.
Fellapztam, a kis füzetke összes lapján volt egy-egy aprócska kép, amelyen én és Blake vagyunk 3-4 éves korunkban, majd egy kis ugrásssal a képek elnyúlnak a jelenig, és Niall és én vagyunk rajtuk. Az igazat megvallva, nem is tudtam, hogy készültek rólunk képek, de úgy látszik, valaki közülünk nagyonjó lesifotós. Az utolsó képre viszont emlékeztem. Néhány hete készült, időzített kamerával fotóztuk, úgyhogy mindenki rajta volt. Még anyu is. Mosolyogva néztem fel Blakere, meg akartam köszönni, ennél jobb ajándékot nem is tudott volna adni. De amint beszédre nyitottam volna a számat, az arca eltorzult, és gyorsan elkezdett futni a mosdó felé. Ledermedtem, mert hirtelen azt hittem, ezt én váltottam ki belőle.
Már léptem, hogy utána menjek, de Harry megelőzött.
- Hagyd csak, majd én. - mondta, és már itt sem volt.
Fél perc múlva megjelent Harry az ajtóban, de mikor kérdeztük, hogy mi baja van Blake-nek, csak megvonta a vállát.
Kis idő múlva már mindenki megunta a fel-alá járkálást, úgyhogy jöttek a jobbnál jobb ötletek.
- Nos, mit csináljunk? - kérdezte Niall.
- Felelsz vagy mersz? - kezdte el vonogatni a szemöldökét Harry.
- Én vagyok az egyetlen lány. Ki van csukva. - szögeztem le.
- Eszünk tortát? - kérdezte Louis.
- Várjuk meg Blake-et. - ráztam a fejemet.
- Akkor valami társas? - vetette fel Zayn.
- Nem vagyunk már ovisok. - forgattam meg a szememet.
- Esetleg amőbázhatnák.
- Nem.
- Jacuzzi?
- A-a.
- A pincében van egy kicsi gumilabda. Mit szóltok a kidobóshoz?
- Nem.
- Puki-verseny?
- Fúj.
- Párnacsata?
- Na jó, vágjuk fel a tortát. - nyomtam neki a fejemet az asztalnak. Ennyi hülyét egy kupacban...
Mindenki vett egy-egy szeletet, a legjobb az egészben az volt, hogy annyira belemerültek hogy észre sem vették, hogy én és Niall meglógtunk a hátsóajtón. Egy gyönyörű helyre vezetett a kert végében.
- Gyere, mutatok valamit. - mosolygott rám Niall, és felugrott.
- Uóó, te mit csinálsz? - léptem egy lépést hátra.
Felhúzta magát a fára, majd visszafordult felém.
- Ne félj, segítek - nyújtotta a kezét.
Óvatosan és tétovan belementem, megfogtam a kezét. Egy gyors mozdulattal felrántott, egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy ott ülök mellette.
- Hát nem csodálatos? - kérdezte.
Bólogattam. Innen fentről láttam mindent, a tájat, a házakat, a fákat, mindent, mint egy makettet. Boldogan hajtottam a fejemet a vállára. Erről a pillanatról álmodoztam mindig, egész életemben. Most tisztán éreztem, hogy valaki szeret. Azt akartam, hogy tudja, én is így érzek, és ezen nem változtathat semmi, bármi is történjék.
- Niall - suttogtam.
- Igen? - túrt bele a hajamba.
- Én... csak... annyit szerettem volna... mondani... - nem kaptam levegőt, minden olyan émelyítően csodás volt körülöttem. Teljesen elfeledtette velem, hogy mit szerettem volna, vagy hogy egyáltalán akartam is valamit. Egyre kövelebb volt, majd a csokitortától még mindig csokiízű ajkával az enyémet érintette.
- Niall, én... Szeretlek.
Óvatosan nyitottam ki a szememet, de amit láttam, csodás volt. A mosolya, a ragyogó szeme, a pirospozsgás arca, a bozontos haja... beleláttam a lelkébe, mégis titokzatos maradt. Tényleg szerettem. Sőt, teljesen elcsavarta a fejemet.
- Én is szeretlek - mondta, és újból megcsókolt. A szívem óriásit dobbant az a bizonyos szó hallatán. Tudtam, hogy hogy érez, de mégis más volt hallani, ahogy kimondja. A boldogságom ezzel beteljesedett, és rá kellett jönnöm, hogy Niall az, aki nélkül üres, szürke az életem. Aki nélkül nem tudok élni. Ő a másik felem. Most, együtt végre éreztem, hogy nem vagyok tötött. Vele már egy egész vagyok. Ez volt az az érzés, amit mindig is érezni akartam. Nem volt más a fejemben, csak egy apró, de mégis óriási üres helyet betöltő mondat:
Szeretlek Niall.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése