2013. június 28., péntek

Meglepetés fejezet #4.

Sziasztok! Úgy döntöttem, megelőlegezem nektek a 3500 oldalmegjelenítésért járó meglepetés fejit, mivel még nincs meg annyi, de egye fene, jó olvasást! ;)



(Írta: Lorie)

/Blake szemszöge/



  - Meglepetés! - bújtam elő a fal mögül.
  - Blake... - Hope arcán inkább az erkeseredés volt számottevő, nem a meglepettség. Ajjaj... talán mégsem volt jó ötlet ez a buli?
  - Kapcsolok zenét! - ment oda a laptop-hoz Harry.
  - Srácok, igazán nem kellett volna... - kezdett bele Hope, de én gyorsan közbevágtam.
  - Még nem is láttad az ajándékod! - rohantam oda hozzá, és átadtam neki a pici dobozkát.
  - Öhm... nem is tudom, mit mondjak... köszönöm - ölelt át.
  - Igazán nincs mit. - kacsintottam.
  Kinyitotta, és kivette az apró tárgyat.
  - Nos? - kérdeztem lelkesen.
  - Hát... nem igazán tudom, mi is ez.
  - Oh, hát ez egy... - kivettem a kezéből, megfordítottam a pici lapos dolgot, és visszaadtam neki. - ''Fényképalbum.''
  A szemében már csillogást véltem felfedezni, talán nem is volt olyan rossz ötlet ez az ajándék.
  Fellapozta az apró füzetkét. Láttam rajta, hogy akar mondani valamit, de egyszerűen nem jutott szavakhoz. Meg akartam nyugtatni, hogy nem kell semmit nem mondani, tudom... de hirtelen rám jött a hányinger. Gyorsan kiszaladtam a mosdóba, magamra csaptam az ajtót, és a WC fölé hajoltam. A fejemet olyan súlyosnak éreztem, hogy alíg bírtam tartani.
  - Minden rendben? - hallottam kintről Harry hangját.
  Először nem tudtam válaszolni, úgy éreztem ha megszólalok, akkor az ájulás száz százalék, hogy bekövetkezik.
  - Blake, jól vagy? - szólt megint.
  Próbáltam egyenletesen lélegezni.
  - Bejövök! - nyomódott le a akilincs.
  - Ne! - szedtem össze minden erőmet - Jól va... gyok.
  Pár pillanatig csönd volt, gondolom simán átlátott az álcámon.
  - Biztos ne menjek be? - kérdezte.
  - Igen, biztos... - nyögtem elhaló hangon.




  Pár percig muszály volt a hideg kövön felüdnöm, mire megint úgy döntött a körülöttem lévő világ, hogy abbahagyja a forgást. Lassan feltápázkodtam, lemostam az arcomat és fogatmostam. Mire kiléptem a fürdőből, már semmi bajom nem volt. Ez gyors volt... szerencsére. - gondoltam. Bár nem értettem, mi lehetett ez a hirtelen betegség, de örültem, hogy elmúlt.
  - Mi történt? - súgta a fülembe Harry, mikor mellé léptem.
  - Lényegtelen... majd elmondom. - intettem le.
  Körülnéztem, valami nem stimmelt.
  - Srácok, hova tűnt a mi kis szülinaposunk? - kérdeztem meglepetten.
  - Ömm... - néztek ők is körül.
  - Mi az, hogy ''ömm''? Hogy veszíthettétek szemelől? - kérdeztem döbbenten.
  - Hát, nem mind vesztettük szem elől... - mondta Zayn mosolyogva. Köré gyűltönk, és mind kinéztünk az ablakon. Hope és Niall a kert végében lévő fa egyik magasabb ágán ültek az árnyékban, egymás karjaiban.
  - Ó, egyem meg őket... - szaladt ki a számon.
  Mindenki rám kapta a tekintetét, és elkezdett röhögni.
  - Inkább egyél ebből a finom tortából - hozott egy szeletet Harry a szülinapi tortából.
  - Már fel is vágtátok? - kérdeztem.
  - Hát, nem kevés idejig voltál oda... tényleg, mit is csináltál? - kérdezte Liam.
  - Áh, semm... - és hirtelen megint forgott velem a világ. A gyomromat megint a torkomban éreztem. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a kanapén fekszem.
  - Még jó, hogy elkaptad - tett rá Zayn egy vizes rongyot a homlokomra. Harry még mindig a derekamat fogta, úgyhogy gondolom rá célzott.
  Megpróbáltam felülni, de amint megmozdültam, a körülöttem lévő tárgyak megindultak a helyükről. Úgyhogy inkább egyhelyben maradtam, és próbáltam a rám szegeződő aggódó tekinteteket megnyugtatni.
  - Semmi bajom. - mondtam határozottan, persze senki nem hitt nekem. Úgy döntöttem, a biztonság kedvéért felteszek egy kérdést, bár kissé cikin éreztem magam, miután kimondtam. - Lerókáztam valakit?
  Ezen végre felderült a társaság, de a jókedvük hamar lelombozódott, mikor látták, hogy én ezt komolyan gondolom.
  - Nem. - rázta meg a fejét Zayn.
  - Akkor jó. - csuktam be a szememet, de abban a pillanatban ki is nyitottam. - Hope és Niall? - kérdeztem ilyedten.
  - Nyugi, még mindig kint turbékolnak. - simított végig a hátoamon Harry.
  Bólogattam.
  Pár perc elteltével már megint jobban voltam, mint ha mi sem történt volna. Bár mostmár tudtam, hogy ez biztosan valami betegség kezdeti fázisa, csak szerencsére még ilyen enyhe. Nem tudom, hogy bírnám ki, ha egész nap ezt érezném... huhh. Mindenesetre a gyomroból kiadott kaja helyére máris újat kívántam, úgyhogy a srácokkal rögtön el is fogyasztottuk mind a két extra méretű csokis és epres-fagyis szülinapi tortát.

2 megjegyzés: