2013. június 11., kedd

Tizenötödik fejezet.

(Írta: Lorie)


Nem válaszolt, csak fal fehér arccal meredt a kijelzőre, pislogás nékül, majd a fejét köztem és a mobilja közt kezdte el kapkodni...










 - Niall, minden oké? - kérdeztem, miután lerakta. - Ki volt az?

  Válasz helyet csak rázta a fejét.
  - Én... így nem tudok segíteni, bármi is van... - mondtam tehetetlenségemben.
  - Egyébként se tudnál. - csuklott el a hangja.
  Hirtelen gyűlölet fogott el.
  - Ugye ők voltak? Richard és Blant? Ugye ők? Tudtam! Bármit is mondtak, hazugság! Ne higyj nekik! Niall, hallasz engem?!
  - Kristály tisztán... - mondta sápadt arcal, és lerogyott a kanapéra. - De... nem ők voltak.
  Leülltem mellé.
  - Tessék?
  - Hallottad...
  Igen, pontosan jól hallottam, de egyszerűen nem tudtam elhinni. Ha nem ők, ki más? Nem mertem feltenni Niallnak a kérdést hangosan, az csak rontott volna a helyzeten. Így is elég szar állapotban volt.
  Az előszobából átszűrődött a kapucsengő szúró rezgése. Összeráncoltam a homlokomat, és miközben az ajtó felé tartottam, azon gondolkodtam, ki lehet az, ilyen korán.
  - Meglepetéés! - ugrott elő Liam a fal mögül, mikor ajtót nyitottam.
  - Hát szia! - köszöntöttem, és megöleltem. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést? - kérdeztem, mert még mindig nem értettem, mit szeretne. Az órára pillantottam, még hét óra sem volt.
  - Hát, igazából Ronniehoz jöttem. Úgy hallottam, most épp itt van. Gondoltam meglepem.
  - Nos, akkor azt hiszem el kell hogy szomorítsalak, mert már napok óta nem láttam. Ki mondta neked, hogy itt van?
  - Harry. Vele jött volna...
  - Igazság szerint Harryt sem láttam...
  Nem tehettem róla, hirtelen minden zagyvaság átfutott a fejemem, azzal az apró feltételezéssel kezdve, hogy mi van, ha együtt töltötték az éjszakát...
  - Louist sem láttad?
  - Nem, bocsi. - rántottam meg a vállamat.
  - Azért köszi. - lépett vissza az ajtóból. - Majd még beszélünk, szia! - nyomott egy puszit az arcomra, és azzal a lendülettel meg is fordult és távozott.




  A fejem egyfolytában kavargott, nem láttam összefüggést a dolgok között. Az emberek lassú felszívódásával kezdődött, majd Niall rejtélyes telefonhívása, most meg már Liam is kezdi. Egyszerűen képtelen voltam odafigyelni a matek-fizika-kémia-irodalom, és egyéb tanórákon, amik a nap folyamán csak jöttek és jöttek, mintha soha nem akarnának véget érni.

  Tesin már majdnem képes voltam tisztán gondolkodni, de erős nyomatékkal hozzá kell tennem, hogy csak majdnem, mert ha ez a ''majdnem'' teljesen lett volna, akkor nem rúgom fejbe focilabdával az osztálytársam fejét, és most nem ülnék az igazgatóiban. De mivel ez nem így történt, most szívhatom...
  - Miss Donovan, bejöhet. - hajolt ki egy idős nő az igazgatónő ajtaján.
  Nagy levegőt vettem, és besétáltam a pici terembe.
  - Jó napot. - köszöntem.
  - Jó napot. - mondta szigorúan az igazgatónő, Mrs Blackhald.
  Hallgattam. Nem tudtam mit is mondhatnék most, ebben a helyzetben.
  - Miss Donovan - kezdett bele Mrs Blackhald -, ön az egész évet kitűnő átlaggal és magatartással vészelte át, egészen az utóbbi néhány hónapig. Először kimaradozott az iskolából, az órákról, majd egyáltalán be sem jött. Értem, tartós beteg volt, ahogy az anyja és az orvosa is igazolta. - Itt nagyot nyeltem. Az orvosom... Inkább a szerencsém, hogy egy kupac hírességgel sodort össze a sors, akik bármit megtehetnek, és bárkit megkérhetnek bármire. Ezért nem lehettem elég hálás. - Rengeteg pótolnivalója akad mostanság, mióta visszatért, nemde, Miss Donovan? Nos, én azt vártam magától, hogy behúzza fülét, farkát, és megpróbál felzárkózni, most, hogy itt a nyakunkon az év vége. Ehelyett megint mit hallok, ki zavarta meg az órát rendetlen magatartásával? Hát persze, maga, Hope kisasszony. Ezt a viselkedést mire véljem?
  A szívem zakatolt, a szemembe könnyek gyűltek. Ereztem, ahogy a füleim lángolnak. Ha tudná, min mentem keresztül ezalatt a néhány hónap alatt...
  - Mire véljem, kisasszony?
  Igaza volt. Persze nem kellett mondania, mindezt magamtól is tudtam. De egyszerűen képtelen voltam most szomorú lenni, elkeseredni, pont most, mikor végre minden megint rendben volt.
  - Miss Donovan, kérem, válaszolna?
  - Igen, igazgatónő... nagyon sajnálom.
  - A sajnálat ilyenkor édeskevés. Ilyen viselkedést nem tűrök meg az iskolámban. Most kifáradhat. A büntetésén még gondolkodom.
  Bólintottam és gyorsan kisijedtem a pici, fülledt szobából. Végre normálisan kaptam levegőt.
  Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, ami azt jelezte, hogy mennem kell a következő órámra. Úgy éreztem, nem fogok kibírni még egy teljes órát...



  - ... és az kilenc egész... hét!
  - Nagyon ügyes, Miss Red, leülhet. Mr Morgen, kérem fáradjon a táblához, és oldja meg a következő egyenletet. Addig Miss Donovan olvassa fel nekünk a 176. oldalon a negyedik ábra alatti részt.
  A nevem hallatára gyorsan fekaptam a fejem. Fogalmam sem volt róla, miről van épp szó, úgyhogy gyorsan a tábára pillantottam.
  - Az nem... kilenc egész hét? - kérdeztem bambán.
  Arra lettem figyelmes, hogy az egész osztály engem bámul, és kivétel nélkül mindeni röhög. Gyorsan levágtam, mi is olyan vicces, az arcomra ragadt egy darab papír, míg feküdtem. Levettem, és megdobtam vele az egyik vihorászót.
  - Miss Donovan, 176. oldal, négyes ábra.
  - Miért, nem jó a megoldásom? - nyitottam ki a könyvemet. Az osztály tovább röhögött.
  - Rendben, akkor mondjuk olvassa fel Mr Handson. - fordult a másik irányba a tanár, a fiú elkezdett olvasni, én meg visszatértem szundizásomhoz.
  Az óra, mint maga az egész nap, elképesztő lassan telt. De végre megszólalt a megváltást hozó muzsika: a csengő.
  Mindenki - minha ágyúból pattant volna ki - ugrott ki a padjából, dobta be a könyvét a táskájába, és viharzott ki a teremből. Láttam a matektanár arcán, hogy beszélni akar velem, viszon nem akartam végighallgatni mégegy letolást, egy napra elég egy. Úgy voltam vele, hogy majd beszélek vele holnap.
  Siettem haza - azaz Niallhoz, eleve nem akartam otthon hagyni egyedül, főleg, hogy még nem is tudom, hogy mi baja van, viszont most, hogy el kellett mennem, mielőbb haza akartam hozzá érni.
  A hazafelé út nem volt zökkenőmentes, viszont a fő az volt, hogy végre ott voltam. Gyorsan ledobtam a táskámat, és besiettem a nappaliba, de nem találtam ott senkit.
  - Niall? - kérdeztem, de nem jött válasz. Sistergést hallottam a konyhából, úgyogy arra vettem az irányt.
  - Nos, találd ki, mi lesz ma az ebéd! - fordul meg a konyhapulttól Niall egy serpenyővel a kezében fülig érő szájjal.
  

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése