2013. június 2., vasárnap

Tizenharmadik fejezet.


(Írta: Lorie)





  A kezeim remegteg, nem bítam kinyitni a szemeimet. A gyomromban apró pillangók repkedtek. A lélegzetem gyors volt és egyenletlen. Éreztem, ahogy Niall felkel az ágyról és kimegy az ajtón. Ledermedtem. Mindenre számítottam, csak erre nem. Ajkaimba haraptam, megpróbáltam erőt venni magamon, hogy megmozduljak. De nem sikerült.
  Nem tudom, meddig ülhettem ott, mozdulatlan, de egyszer csak arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó.
  - Hope, minden rendben? - hallottam egy ismerős hangot. Másodpercekbe telt rájönnöm, hogy Blake az.
  Bólogattam.
  - Ömm... - kezdett bele -, mi... ömm, izé, elmegyünk pizzázni, nem jösz velünk?
  Erre a kérdésére is csak nehezen tudtam válaszolni.
  - Mindjárt... összekapom magam.
  Végre fel tudtam állni, a fürdőszoba felé sétáltam.
  - Hope... akkor én... - ezzel kiment Blake a szobából.
  Megmostam az arcomat, közben belenéztem a tükörbe. Nagyot mosolyogtam, mert már megint a régi voltam. Vagyis nem teljesen. Valami megváltozott. Mintha a szemem jobban ragyogna most, és az arcom pirospozsgásabb lenne. De nem voltam biztos benne, lehet, hogy most csak máshogy látom a világot. Mert így is volt. A színek mintha sokkal élettelibbek, az illatok erőteljesebbek, az érzések kicsattanóbbak lettek volna. És tudtam, hogy ki tette ezt velem.
  - Jövök! - kiabálltam ki, bár tudtam, hogy ennek semmi értelme nem volt, mert már kint is voltam az előszobában. - Mehetünk?
  - Aha, én vezetek - akasztotta le a kocsikulcsot a kulcstartóról Harry.
  - Hol van Niall? - kérdeztem, mikor észrevettem, hogy nincs velünk.
  A többiek is körül néztek.
  - Ne már, Hope, megint elkergetted? - kérdezte gúnyosan Zayn.
  - Hahaha, most nem csináltam sem... - de nem bírtam befejezni a mondatot, mert eszembe jutott, mit is tettem. De ugyan, ez csak nem kergetné el. Ez nem rossz dolog... vagy mégis?
  - Jösz? - kérdezte Blake, ahogy beszállt kocsiba Harry mellé.
  - Ömm, szerintem én itt megvárom Niallt. De hozzatok nekem is egy szeletet a pizzából! - integettem, ahogy elhajtottak.
  Nos, most nincs más dolgom, csak várni... - gondoltam.
  Visszamentem a házba és leültem a kanapéra. Vártam. Még mindig vártam. Úgy éreztem, órák teltek el, de ahogy ránéztem az órára, meglepetésemre alíg percek. Egyszer csak lépteket hallottam magam mögül.
  - Még jó, hogy maradtál... - éreztem egy lágy ajkat a nyakamon.
  Megfordultam.
  - Niall?
  Megkerülte a kanapét és leült mellém.
  Mondani akartam valamit, de hirtelen nem jutott eszembe semmi. Szerencsére Niall megmentett, mielőtt valami hülyeséget mondtam volna.
  - Mit szeretnél csinálni? - kérdezte, és egyre közelebb hajolt.
  - Én... nem is tudom...
  - Nem... tudod...?
  Már olyan közel volt, hogy az ő lélegzetét lélegeztem be. Émelyítő volt.
  Ajkai enyémet érintették, lágyan, szenvedélyesen.
  Lassan ujjaival a pólom alá hatolt, érintése perzselte a bőrömet. Ujjai derekamat szántották, egyre feljebb és feljebb gyűrve lenge rövidujjúmat.
  - Niall... ne... - suttogtam.
  - Ne...? - suttogta ő is, olyan halkan, hogy alíg hallottam.
  - Ez még... nekem... túl korai... - lihegtem lassan a fülébe.
  - Rendben. - bólogatott - Nem siettetlek.
  - Köszönöm. Tudod... ez nekem még... teljesen új.
  - Úgy érted, hogy még sosem...?
  - Nem, még sosem. Te már...?
  - Igen... de nem sokszor.
  - Megértem. Hisz... van köztünk egy kis korkülönbség.
  - Ugyan... két év.
  - Az épp annyi... hogy legyenek köztünk... különbségek.
  - Nincs annyi különbség, ami megváltoztatna bármit is azon, amit érzek.
  Homlokomat az övéhez nyomtam.
  - Köszönöm.
  - Mit? - kérdezte értetlenül.
  - Mindent.
  - Oh - kezdte el apró puszikkal ellátni arccsontom vonalát -, akkor nincs mit.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése