2013. június 18., kedd

Meglepetés fejezet #3.

(Írta: Lorie)




/Blake szemszöge/



  A fenébe, hol késik már Liam ennyit? Sík ideg voltam. Még egy csomó dolgunk van, és mégis azzal kell törődnöm, hogy ki hol kószál. Mindjárt itt az év vége, tanulni nem kell már sokat, persze a ballagás nehezítő tényező idő-téren, de átvészelhető. Harry gyönyörűen ír, úgyhogy ő segít nekem a meghívók elkészítésében, a többiek meg ezzel a dologgal foglalkoznak. Hupsz, foglalkoznának, ha valamelyikük nem tűnt volna megint el...
  - Louis, nem láttad Liam-et? - kérdeztem forrongva.
  - Ami azt illeti, nem, de az előbb beszélt vele Zayn telefonon.
  - Igen, és...?
  - Nyugi már, lazíts egy kicsit. Azonnal itt lesz.
  - Kösz. - suhantam el mellete a pénztárcámért.
  - Hogy haladsz, Harry? - álltam oda mellé.
  - Kétmilló kész, márcsak nyolcszorennyi van hátra! - kacsintott a kezét rázva, éreztetve, hogy elgémberedtek az ujjai.
  - Bocsi, nagyon szívesen segítenék, csak tudod...
  - Igen, persze. Nem gond, elboldogulok. De te megoldod egyedül? - nézett a kezemben lévő pénztárcára.
  - Nem, ezért kéne már Liam - kezdtem el az ujjaimmal az asztalon dobolni.
  Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
  - Rohanoook! - kiabáltam, és szinte feltéptem az ajtót.
  - Hohohó, valaki meg akar ölni? - találtam szembe magam Liam vigyorgó arcával.
  - Közel vagyok hozzá... - néztem rá izzó szemekkel.
  - Ja jó, mert már azt hittem...
  - Elég, nyomás! - toltam ki az ajtón.
  - Hova megyünk? - kérdeztem.
  - Szerinted? - lebegtettem meg az orra előtt a pénztárcámat.
  - A... bankba?
  - Hülye. Vársárolni.
  - Ja...
  - Te vezetsz! - dobtam oda neki a kulcsokat.




  Már órák óta bolyongtunk áruházról áruházra, a kocsi csomagtartója már megtelt, és a kezünk is tele volt pakolva.
  - Blake, lehet hogy hülye vagyok, de...
  - Igen, az vagy.
  - Hahaha, hagyd, hogy befejezzem. Szóval, nem úgy volt, hogy Hope nem akar nagy felhajtást a szülinapjára?
  - Te kis butus - vigyorogtam -, szerinted ez engem érdekel?
  - Hát... ahogy így elnézem a vásárolt cuccok mennyiségét... nem hiszem.
  - Akkor nincs miről beszélgetnünk. - képtem oda a kasszához.
  Fizettük, kimentünk a kocsihoz és már kezdtünk volna bepakolni, mikor rájöttünk, hogy már egyáltalán nincs hely. 
  - Valamelyikőnknek itt kell maradnia. - mondta Liam gondolkozva.
  - Majd én. - mondtam. - Itt maradok a maradék cuccal amíg te hazaviszed az eddigieket, majd visszajössz értem.
  - Nem, ez nem megoldás. Nem hagylak itt. Kezd sötétedni. Hidd el, van itt néhány alak a közelben, aki csak egy gyenge kis prédának lát téged.
  - Egy: nem vagyok gyenge, kettő: tudok vigyázni magamra, három: én nem fogok hazavezetni sötétben. Úgyhogy szerintem megbeszéltük.
  Leültem a bolt falához a táskákkal és elnéztem a másik irányba.
  - Blake...
  - Nem. - jelentettem ki határozottan.
  - Ha Harry megtudja, hogy...
  - Nem fogja megtudni. Hazamész, kirakod a cuccokat és már jössz is vissza. Észre sem fog venni, annyira bele van mélyedve a meghívókba.
  Nagyot sóhajtott, nézett engem néhány másodpercig, majd megadta magát. Beszállt a kocsiba és elhajtott.
  Nem tudom mennyit lehetett távol, talán fél órát, vagy egy órát, de már teljesen sötét volt, a levegő lehűlt és kedtem fázni. Viszont nem volt igaza, egyetlen gyanús alakot sem láttam.
  Hirtelen ismerős fény villant fel a távolból, először elvakított, majd mikor közelebb ért, már pontosan láttam, hogy az az én megmentő autóm. Gyorsan felkapkodtam a földről a cuccokat és felé rohantam. Amint megállt, a vezető üléshez siettem, hogy átadjam neki a dolgok felét, hogy be tudjuk rakni a csomagtartóba.
  A fény még mindig bátotta a szememet, épp hogy csak a körvonalakat láttam. Nyílt az ajtó, kiszállt, én hátrébb léptem, hogy elengedjem, de ő megfogta a nyakamat és visszahúzott. Az ajkát a enyémen éreztem.
  Ösztönösen visszacsókoltam, és csak aztán jöttem rá, hogy kivel vagyok éppen. Hirtelen ledermedtem, amit ő is észrevett, és elhúzódott tőlem.
  Zavaros fejjel pislogtam rá, bár még mindig nem láttam őt.
  - Ömm, most mondanám, hogy meglepetés, de szerintem már most is eléggé meg vagy lepődve... - mondta vigyorogva.
  Óriási kő esett le a szívemről amint meghallottam a hangját. Megkönnyebülten öleltem át a nehéz szatyrokkal a kezemben.
  - Oh, Harry, tudod mennyire megijesztettél? - kérdeztem, és majdnem kibuggyant egy könycsepp a szememből.
  - Hát, bár meglapetésnek szántam, hogy eljövök, de az ilyesztgetés is megfelel...
  - Jaaj... - bújtam bele a mellkasába.
  - Szóval... melyik szatyrokat vegyem át?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése