Tizenhatodik fejezet.

(írta: Nonoo M.)


- Niall? - kérdeztem, de nem jött válasz. Sistergést hallottam a konyhából, úgyogy arra vettem az irányt.
  - Nos, találd ki, mi lesz ma az ebéd! - fordul meg a konyhapulttól Niall egy serpenyővel a kezében fülig érő szájjal.




Azzal a lendülettel, ahogy megfordult és kitárta a karjait, úgy pofán vágott a serpenyővel, hogy hanyatt vágódtam. Én a földön fetrengve, az orromat szorongatva vihogtam, mert mást nem tudtam csinálni ő pedig nem győzött bocsánatot kérni.
-Mondom, hogy nem gáz! Kicsit fáj, de túlélem. Már megszoktam, hogy ügyetlen vagyok. 
-Tuti, hogy nincs semmi gond?
-Hányszor mondjam még?? Inkább nevess te is! 
-Ezer százalék?
-Aha.
-Mondd már azt, hogy nagyon fáj!
-Minek? Ha egyszer nem, miért hazudnék?
-Ezért.-fölém hajolt a földön és gyengéd csókot adott a számra, majd egy puszit az orromra.
-Úr isteeen! Belehalok a fájdaloooooomba!-ordítoztam vigyorogva. Niall újra megismételte az előbbi csókot és akárhányszor abbahagyta, ordítoztam. Végül már a kanapén kötöttünk ki.
-Ki hívott reggel?-kérdeztem két csók között.
-Nem lényeg.
-Akkor miért döbbentél le?
-Mert a testvérem hívott, akivel rég beszéltem.
-Azt hittem, valami bajod volt...megijesztettél....
-Nem volt szándékomban. Ha szeretnéd, kiengesztellek.-rám kacsintott. Én nem válaszoltam semmit. Kicsit  féltem mert ÍGY még senkivel se voltam...Próbáltam nem kimutatni, de észrevette.
-Minden oké?
-Ühüm.
-Ha nem akarod, szólj!
-Akarom, csak...rossz emlékek kötődnek ehhez...
-Blant?
-Igen...
-Akkor gondoskodok róla, hogy elfelejtsd és én jussak mostantól eszedbe!-mosolygott kacéran, felkapott a karjaiba és felvitt az emeletre. Annyit mondhatok, ennél jobb estém még nem volt, de gondoskodok róla, hogy legyen jobb. ( ;) )



-Mennyi az idő?-morogtam Niallnek, aki épp a ruháit szedte össze a földről.
-Hajnali 3.
-Basszus, anyának azt mondtam, hogy otthon alszok... Hazamegyek!
-Beszéltem vele, nem baj, ha itt maradsz. Azt mondtam neki, hogy elfáradtál suli után és kidőltél a kanapén.
-Köszönöm. De reggel akkor is haza kell mennem a cuccaimért és a héten otthon is leszek. Nem akarom anyát egyedül hagyni, alig voltam vele az utóbbi időben...
-Rendben. De most inkább aludj tovább, majd fél 7-kor felkeltelek, úgy jó lesz?
-Igen.-nyomott egy puszit a homlokomra, lekapcsolta a villanyt és kiment a szobából. Nem voltam már álmos, azon gondolkoztam, hogy tud ilyenkor mászkálni a lakásban és egyáltalán mit csinál ilyen korán. Aztán inkább ráhagytam a dolgot. Ahogy körbenéztem a földön heverő ruhákon, visszatértek az emlékek, a legszebb pillanatok és a gyengéd érintések. Feledjthetelen éjszaka volt, az biztos és sikerült elfeledtetnie az éjszakát Blant-tel.
Fél óra gondolkodás után úgy döntöttem, lemegyek én is a nappaliba Niall-höz - ha egyáltalán ott van - de amikor kitakaróztam, rádöbbentem, hogy nincs ruha rajtam. Végül kerestem Nialler szekrényében egy pólót és egy rövidnadrágot, magamra kaptam és levágtattam a lépcsőn. Körbejártam az egész házat, az udvart, de nem találtam. Még a mobilját is megcsörgettem, de azt se vette fel. Ő nem, de más igen...
-Ki...ki az?-szóltam bele reggeli rekedtes hangommal.
-Maga kicsoda?
-Hope. Hope Donovan. És ott ki van?
-Azt most nem mondhatom el. Azt a megbízást kaptam, hogy elhívjam magát az Addlestead erdőbe, London délnyugati csücskébe.
-De...én minek mennék oda? És gondolja, hogy én elmegyek úgy hipp-hopp, ha hív egy idegen? Normális maga?? Én nem  is ott lakok, hanem London teljesen másik oldalán!
-Igenis tudja, ki vagyok... És el fog jönni, azt garantálom.
-Hát rosszul hiszi... Amúgy meg miért van önnél Niall telefonja?
-Éppen ezért fog eljönni. Itt van nálunk. És ha nem jelentkezik a megbeszélt helyen, súlyos, durva dolgok fognak történni, amit soha nem tud majd visszafordítani. Magán áll a döntés!
-Jól van, elmegyek! Mikorra pontosan?
-Mondjuk...3 óra múlva?
-Vagyis fél 7?
-Igen, akkor. Az erdő északi pontján.
-Nekem tanítás is van.
-Arról én nem tehetek. Vagy látod a drágalátos barátocskád, vagy nem. Engem nem zavar, nem az én dolgom. Viszhall!
-Hé! Várjon még!-reménytelen volt, hogy meghallották, mert előbb letette a telefont, minthogy kimondtam volna. Nagyon aggódtam, fogalmam sem volt, hogy jutok el oda és egyáltalán igaz-e az egész dolog. Más a sírógörcs kerülgetett, de sikerült visszafognom magam és felhívtam anyut.
-Szia anyuci! Reggelre rosszul lettem, beszólnál az iskolába? Azt hiszem mindjárt idehányok és a homlokom is forró...
-Rendben. Biztos azért dőltél ki este is olyan hamar. Akkor majd betelefonálok, szia kicsim! Ha gondolod, átmegyek.
-Nem kell, köszönöm, még a végén te is elkapsz valamit...Na megyek, eszek valamit. Szia!
Miután csigatempóban megettem a reggelimet, rádöbbentem, hogí már csak ásfél óra maradt és ha oda akarok érni, lassan el kell indulnom. Viszont ruhám még mindig nem volt, úgyhogy maradtam Niall pólójában, amit alul megcsomóztam, hogy ne legyen olyan bő, viszont kerestem egy másik nadrágot, ami nem annyira gáz, úgyhogy felvettem az egyik farmerjét. A szára egy csöppet hosszú volt, de megoldottam és felhajtottam.
Miközben szaladtam a buszhoz, amivel egy darabig eljutok London délnyugati része felé, a telefonomon azt néztem, hogy jutok tovább onnan, ameddig a busz visz.



7:32. Sehol senki. Berezelve vártam vagy 10 percet, de még mindig nem láttam senkit, csak suttogást hallottam. Körülnéztem, forogtam össze vissza de csak a fákat láttam magam körül. Csak egy hirtelen mozdulat volt az egész, és máris nem láttam semmit. Valaki zsákot húzott a fejemre és a karjaimat hátul összefogta. Ismerős volt a szorítás, de mégsem tudtam biztosan, ki az. Olyan ismerősen ismeretlen. 
-Be a furgonba, kiscsaj! Most!
-Jól van már ne üvöltözzön! Hallok én a szép szóból is! Tahó!
-Mit mondtál?!
-Jól hallottad, retardált!
-Hogy felbátorodtál!
-Eléggé ehez is!-úgy orrba vágtam - vagy valahol máshol, nem tudom pontosan mert nem láttam a zsáktól - hogy felordított és összeesett, amit a puffanásból hallottam.
Hirtelen elkapott egy másik kéz és berángatott a kocsiba. Az út elég zötyögős volt, kétségbe is voltam esve és rosszul is voltam, szóval örültem hogy megérkeztünk, mert majdnem kidobtam a taccsot.
-Szállj ki!
-Nem!
-Mondom, hogy szállj ki! Ne játszadozz!
-Nem nevezném ezt az egészet játéknak!
-Hááát... én igen.-most más hangon beszélt a férfi, és rögtön felismertem. Lerántotta a zsákot a fejemről és hozzávágtam.
-Hülye idióta! Tudod, hogy be voltam fosva? Örüljetek, hogy nem rókáztam hátra az idegességtől! Utállak! Mindenkit! Ezt még visszakapjátok és megtanuljátok, hogy ne kezdjetek ki Hope Donovan-nel!
-Ne legyél pukkancs, gyere ide te dilis!
-Én vagyok a dilis? Fejezd be, ez egyáltalán nem vicces!-annyira ideges voltam, hogy pattogtam össze-vissza és fenyegetően mutogattam mint az ötre.-Nagyon felidegesítettetek, elcsesztétek a napomat, a suliból is hiányoztam pedig nagyon sokat kell pótolnom, amivel ti is tisztában vagytok! Őrültek!
-Nyugodj már le!-ordított az arcomba Harry egy váratlan pillanatban elém hajolva. Még a madarak is elrepültek a mellettünk lévő fáról.
-Jesszus!
-Megijedtél mi?-vigyorgott.
-Nem. Csak rohadt büdös a pofád...-ez volt az a pillanat amikor megnyugodtam és a többiekkel együtt vihogtam.-Tulajdonképpen miért vagyunk itt? Igazából hol is vagyunk?? 
-Egy nagyon jó helyen, amikor találkoztunk a srácokkal, ide jöttünk beszélgetni és ismerkedni. Akkor kajálda volt, most meg a miénk mert megvettük. Bulikat szoktunk itt rendezni.
-És ma mit is ünneplünk?
-Nem tudod?
-Nem.
-Akkor gyere be.-Niall az ujjait az én ujjaim közé fonta és bevezetett az ajtón.
-Cső csajszi! Nem akartuk a közhelyes "meglepetés" és "boldog szülinapot" kiabálást, mert tudjuk, hogy utálod... De azért isten éltessen!-két puszival és egy öleléssel jutalmazott.
-Nem 1 hónap múlva lesz? És mondtam, hogy nem kell semmi...
-Azt az egy hónapot pont végigszenvedted és igenis kapsz ajándékot!
-De ahhoz, hogy odaadjátok, minek kellett elrabolni?! Nem lett volna egyszerűbb például csak odaadni és annyi? És buli se kellett volna, főleg nem ennyi cuccal...

Meglepetés fejezet #3.

(Írta: Lorie)




/Blake szemszöge/


  A fenébe, hol késik már Liam ennyit? Sík ideg voltam. Még egy csomó dolgunk van, és mégis azzal kell törődnöm, hogy ki hol kószál. Mindjárt itt az év vége, tanulni nem kell már sokat, persze a ballagás nehezítő tényező idő-téren, de átvészelhető. Harry gyönyörűen ír, úgyhogy ő segít nekem a meghívók elkészítésében, a többiek meg ezzel a dologgal foglalkoznak. Hupsz, foglalkoznának, ha valamelyikük nem tűnt volna megint el...

  - Louis, nem láttad Liam-et? - kérdeztem forrongva.

  - Ami azt illeti, nem, de az előbb beszélt vele Zayn telefonon.

  - Igen, és...?

  - Nyugi már, lazíts egy kicsit. Azonnal itt lesz.

  - Kösz. - suhantam el mellete a pénztárcámért.

  - Hogy haladsz, Harry? - álltam oda mellé.

  - Kétmilló kész, márcsak nyolcszorennyi van hátra! - kacsintott a kezét rázva, éreztetve, hogy elgémberedtek az ujjai.

  - Bocsi, nagyon szívesen segítenék, csak tudod...

  - Igen, persze. Nem gond, elboldogulok. De te megoldod egyedül? - nézett a kezemben lévő pénztárcára.

  - Nem, ezért kéne már Liam - kezdtem el az ujjaimmal az asztalon dobolni.

  Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

  - Rohanoook! - kiabáltam, és szinte feltéptem az ajtót.

  - Hohohó, valaki meg akar ölni? - találtam szembe magam Liam vigyorgó arcával.

  - Közel vagyok hozzá... - néztem rá izzó szemekkel.

  - Ja jó, mert már azt hittem...

  - Elég, nyomás! - toltam ki az ajtón.

  - Hova megyünk? - kérdeztem.

  - Szerinted? - lebegtettem meg az orra előtt a pénztárcámat.

  - A... bankba?

  - Hülye. Vársárolni.

  - Ja...

  - Te vezetsz! - dobtam oda neki a kulcsokat.

  Már órák óta bolyongtunk áruházról áruházra, a kocsi csomagtartója már megtelt, és a kezünk is tele volt pakolva.

  - Blake, lehet hogy hülye vagyok, de...

  - Igen, az vagy.

  - Hahaha, hagyd, hogy befejezzem. Szóval, nem úgy volt, hogy Hope nem akar nagy felhajtást a szülinapjára?

  - Te kis butus - vigyorogtam -, szerinted ez engem érdekel?

  - Hát... ahogy így elnézem a vásárolt cuccok mennyiségét... nem hiszem.

  - Akkor nincs miről beszélgetnünk. - képtem oda a kasszához.

  Fizettük, kimentünk a kocsihoz és már kezdtünk volna bepakolni, mikor rájöttünk, hogy már egyáltalán nincs hely. 

  - Valamelyikőnknek itt kell maradnia. - mondta Liam gondolkozva.

  - Majd én. - mondtam. - Itt maradok a maradék cuccal amíg te hazaviszed az eddigieket, majd visszajössz értem.

  - Nem, ez nem megoldás. Nem hagylak itt. Kezd sötétedni. Hidd el, van itt néhány alak a közelben, aki csak egy gyenge kis prédának lát téged.

  - Egy: nem vagyok gyenge, kettő: tudok vigyázni magamra, három: én nem fogok hazavezetni sötétben. Úgyhogy szerintem megbeszéltük.

  Leültem a bolt falához a táskákkal és elnéztem a másik irányba.

  - Blake...

  - Nem. - jelentettem ki határozottan.

  - Ha Harry megtudja, hogy...

  - Nem fogja megtudni. Hazamész, kirakod a cuccokat és már jössz is vissza. Észre sem fog venni, annyira bele van mélyedve a meghívókba.

  Nagyot sóhajtott, nézett engem néhány másodpercig, majd megadta magát. Beszállt a kocsiba és elhajtott.

  Nem tudom mennyit lehetett távol, talán fél órát, vagy egy órát, de már teljesen sötét volt, a levegő lehűlt és kedtem fázni. Viszont nem volt igaza, egyetlen gyanús alakot sem láttam.

  Hirtelen ismerős fény villant fel a távolból, először elvakított, majd mikor közelebb ért, már pontosan láttam, hogy az az én megmentő autóm. Gyorsan felkapkodtam a földről a cuccokat és felé rohantam. Amint megállt, a vezető üléshez siettem, hogy átadjam neki a dolgok felét, hogy be tudjuk rakni a csomagtartóba.

  A fény még mindig bátotta a szememet, épp hogy csak a körvonalakat láttam. Nyílt az ajtó, kiszállt, én hátrébb léptem, hogy elengedjem, de ő megfogta a nyakamat és visszahúzott. Az ajkát a enyémen éreztem.

  Ösztönösen visszacsókoltam, és csak aztán jöttem rá, hogy kivel vagyok éppen. Hirtelen ledermedtem, amit ő is észrevett, és elhúzódott tőlem.

  Zavaros fejjel pislogtam rá, bár még mindig nem láttam őt.

  - Ömm, most mondanám, hogy meglepetés, de szerintem már most is eléggé meg vagy lepődve... - mondta vigyorogva.

  Óriási kő esett le a szívemről amint meghallottam a hangját. Megkönnyebülten öleltem át a nehéz szatyrokkal a kezemben.

  - Oh, Harry, tudod mennyire megijesztettél? - kérdeztem, és majdnem kibuggyant egy könycsepp a szememből.

  - Hát, bár meglapetésnek szántam, hogy eljövök, de az ilyesztgetés is megfelel...

  - Jaaj... - bújtam bele a mellkasába.

  - Szóval... melyik szatyrokat vegyem át?

Tizenötödik fejezet.

(Írta: Lorie)


Nem válaszolt, csak fal fehér arccal meredt a kijelzőre, pislogás nékül, majd a fejét köztem és a mobilja közt kezdte el kapkodni...









 - Niall, minden oké? - kérdeztem, miután lerakta. - Ki volt az?
  Válasz helyet csak rázta a fejét.
  - Én... így nem tudok segíteni, bármi is van... - mondtam tehetetlenségemben.
  - Egyébként se tudnál. - csuklott el a hangja.
  Hirtelen gyűlölet fogott el.
  - Ugye ők voltak? Richard és Blant? Ugye ők? Tudtam! Bármit is mondtak, hazugság! Ne higyj nekik! Niall, hallasz engem?!
  - Kristály tisztán... - mondta sápadt arcal, és lerogyott a kanapéra. - De... nem ők voltak.
  Leülltem mellé.
  - Tessék?
  - Hallottad...
  Igen, pontosan jól hallottam, de egyszerűen nem tudtam elhinni. Ha nem ők, ki más? Nem mertem feltenni Niallnak a kérdést hangosan, az csak rontott volna a helyzeten. Így is elég szar állapotban volt.
  Az előszobából átszűrődött a kapucsengő szúró rezgése. Összeráncoltam a homlokomat, és miközben az ajtó felé tartottam, azon gondolkodtam, ki lehet az, ilyen korán.
  - Meglepetéés! - ugrott elő Liam a fal mögül, mikor ajtót nyitottam.
  - Hát szia! - köszöntöttem, és megöleltem. - Minek köszönhetem a megtiszteltetést? - kérdeztem, mert még mindig nem értettem, mit szeretne. Az órára pillantottam, még hét óra sem volt.
  - Hát, igazából Ronniehoz jöttem. Úgy hallottam, most épp itt van. Gondoltam meglepem.
  - Nos, akkor azt hiszem el kell hogy szomorítsalak, mert már napok óta nem láttam. Ki mondta neked, hogy itt van?
  - Harry. Vele jött volna...
  - Igazság szerint Harryt sem láttam...
  Nem tehettem róla, hirtelen minden zagyvaság átfutott a fejemem, azzal az apró feltételezéssel kezdve, hogy mi van, ha együtt töltötték az éjszakát...
  - Louist sem láttad?
  - Nem, bocsi. - rántottam meg a vállamat.
  - Azért köszi. - lépett vissza az ajtóból. - Majd még beszélünk, szia! - nyomott egy puszit az arcomra, és azzal a lendülettel meg is fordult és távozott.




  A fejem egyfolytában kavargott, nem láttam összefüggést a dolgok között. Az emberek lassú felszívódásával kezdődött, majd Niall rejtélyes telefonhívása, most meg már Liam is kezdi. Egyszerűen képtelen voltam odafigyelni a matek-fizika-kémia-irodalom, és egyéb tanórákon, amik a nap folyamán csak jöttek és jöttek, mintha soha nem akarnának véget érni.
  Tesin már majdnem képes voltam tisztán gondolkodni, de erős nyomatékkal hozzá kell tennem, hogy csak majdnem, mert ha ez a ''majdnem'' teljesen lett volna, akkor nem rúgom fejbe focilabdával az osztálytársam fejét, és most nem ülnék az igazgatóiban. De mivel ez nem így történt, most szívhatom...
  - Miss Donovan, bejöhet. - hajolt ki egy idős nő az igazgatónő ajtaján.
  Nagy levegőt vettem, és besétáltam a pici terembe.
  - Jó napot. - köszöntem.
  - Jó napot. - mondta szigorúan az igazgatónő, Mrs Blackhald.
  Hallgattam. Nem tudtam mit is mondhatnék most, ebben a helyzetben.
  - Miss Donovan - kezdett bele Mrs Blackhald -, ön az egész évet kitűnő átlaggal és magatartással vészelte át, egészen az utóbbi néhány hónapig. Először kimaradozott az iskolából, az órákról, majd egyáltalán be sem jött. Értem, tartós beteg volt, ahogy az anyja és az orvosa is igazolta. - Itt nagyot nyeltem. Az orvosom... Inkább a szerencsém, hogy egy kupac hírességgel sodort össze a sors, akik bármit megtehetnek, és bárkit megkérhetnek bármire. Ezért nem lehettem elég hálás. - Rengeteg pótolnivalója akad mostanság, mióta visszatért, nemde, Miss Donovan? Nos, én azt vártam magától, hogy behúzza fülét, farkát, és megpróbál felzárkózni, most, hogy itt a nyakunkon az év vége. Ehelyett megint mit hallok, ki zavarta meg az órát rendetlen magatartásával? Hát persze, maga, Hope kisasszony. Ezt a viselkedést mire véljem?
  A szívem zakatolt, a szemembe könnyek gyűltek. Ereztem, ahogy a füleim lángolnak. Ha tudná, min mentem keresztül ezalatt a néhány hónap alatt...
  - Mire véljem, kisasszony?
  Igaza volt. Persze nem kellett mondania, mindezt magamtól is tudtam. De egyszerűen képtelen voltam most szomorú lenni, elkeseredni, pont most, mikor végre minden megint rendben volt.
  - Miss Donovan, kérem, válaszolna?
  - Igen, igazgatónő... nagyon sajnálom.
  - A sajnálat ilyenkor édeskevés. Ilyen viselkedést nem tűrök meg az iskolámban. Most kifáradhat. A büntetésén még gondolkodom.
  Bólintottam és gyorsan kisijedtem a pici, fülledt szobából. Végre normálisan kaptam levegőt.
  Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, ami azt jelezte, hogy mennem kell a következő órámra. Úgy éreztem, nem fogok kibírni még egy teljes órát...



  - ... és az kilenc egész... hét!
  - Nagyon ügyes, Miss Red, leülhet. Mr Morgen, kérem fáradjon a táblához, és oldja meg a következő egyenletet. Addig Miss Donovan olvassa fel nekünk a 176. oldalon a negyedik ábra alatti részt.
  A nevem hallatára gyorsan fekaptam a fejem. Fogalmam sem volt róla, miről van épp szó, úgyhogy gyorsan a tábára pillantottam.
  - Az nem... kilenc egész hét? - kérdeztem bambán.
  Arra lettem figyelmes, hogy az egész osztály engem bámul, és kivétel nélkül mindeni röhög. Gyorsan levágtam, mi is olyan vicces, az arcomra ragadt egy darab papír, míg feküdtem. Levettem, és megdobtam vele az egyik vihorászót.
  - Miss Donovan, 176. oldal, négyes ábra.
  - Miért, nem jó a megoldásom? - nyitottam ki a könyvemet. Az osztály tovább röhögött.
  - Rendben, akkor mondjuk olvassa fel Mr Handson. - fordult a másik irányba a tanár, a fiú elkezdett olvasni, én meg visszatértem szundizásomhoz.
  Az óra, mint maga az egész nap, elképesztő lassan telt. De végre megszólalt a megváltást hozó muzsika: a csengő.
  Mindenki - minha ágyúból pattant volna ki - ugrott ki a padjából, dobta be a könyvét a táskájába, és viharzott ki a teremből. Láttam a matektanár arcán, hogy beszélni akar velem, viszon nem akartam végighallgatni mégegy letolást, egy napra elég egy. Úgy voltam vele, hogy majd beszélek vele holnap.
  Siettem haza - azaz Niallhoz, eleve nem akartam otthon hagyni egyedül, főleg, hogy még nem is tudom, hogy mi baja van, viszont most, hogy el kellett mennem, mielőbb haza akartam hozzá érni.
  A hazafelé út nem volt zökkenőmentes, viszont a fő az volt, hogy végre ott voltam. Gyorsan ledobtam a táskámat, és besiettem a nappaliba, de nem találtam ott senkit.
  - Niall? - kérdeztem, de nem jött válasz. Sistergést hallottam a konyhából, úgyogy arra vettem az irányt.
  - Nos, találd ki, mi lesz ma az ebéd! - fordul meg a konyhapulttól Niall egy serpenyővel a kezében fülig érő szájjal.
  

Tizennegyedik fejezet.

(Írta: Nonoo M.)

-Sziasztooook!-nyitott be ordítozva Tara. Rögtön szétváltunk Niall-lel és eltávolodtunk egymástól a kanapén, mielőtt még meglátott volna minket.
-Szia, hát te?
-Louis-t keresem, otthon nem találtam. Már voltam a többieknél is, de senki sincs otthon...
-Elmentek pizzázni, nemsokára jönnek.
-Hát akkor megvárom.
Órákat ültünk még a kanapén beszélgetve, már este 11 lehetett, de még mindig nem jöttek haza.
-Fel kéne hívni őket. Aggódom értük.-hosszasan csöngött a telefon, de nem vette fel senki. Végül utoljára Liam-et hívtuk. A 6. csörgésre végre felvette.
-Hol a francban vagytok??-válaszát nem értettem, mert a háttérben dübörgött a zene és vad ordítozások szűrődtek át a telefonon keresztül.
-Mi van? Nem hallok semmit!! Bulizni vagytok??
-Na most már hallasz?
-Igen, végre. Mit csináltok?
-Épp egy partin vagyunk.
-Király, jó tudni...Nélkülünk?
-Nem akartunk titeket megzavarni. Még a vak is látja, mit akartok...-elvörösödtem, a mobilom pedig kiejtettem a kezemből. Niall-lel összenéztünk, végül Tara törte meg a kínos csendet.
-Nem pizzázni mentetek?-szólt most ő  a telefonba.
-De, csak Josh hívott, hogy egyik haverjánál party van és beugrottunk.
-És nem akartatok szólni véletlenül? Akkor csináltunk volna vacsit és nem rátok várnánk...-vettem át a telefont.
-Ne haragudjatok mi tényleg nem...
-Mindegy, maradjatok, majd összedobok valamit. Cső.
-Mit eszünk?-pislogott Niall.
-Ami hűtőbe van. Körülnézek.-Nem sok mindent találtam, néhány dobozos cola-t, fagyit, meg csirkecombot. Niall kérésére sültcsirke lett a választott vacsi, de mielőtt még nekikezdtem volna, elmentünk egy supermarket-be krumplit, ketshup-ot és piát venni. Szokás szerint nem volt egyszerű a vásárlás, sikeresen magamra nyomtam a ketshup-ot, mert már ki volt bontva én meg nem vettem észre és a pólómhoz szorítottam. A dekoltázsomnál sikeresen befolyt és végig piros lett a mellkasomnál a FEHÉR felsőm. Nagy nehezen kibotorkáltam abból a sorból, ahol voltam és Tara-t kerestem, mert nála volt a kabátom. Úgy elbújt, hogy 10 percig kerestem, addigra az üzlet összes vásárlója sikeresen megcsodálta piros felsőtestem.
-Mit csináltál?
-Csak magamat adtam...Mehetünk?
-Öhm...Még Niall nem végzett.
-Hol van? Ugye nem engedted...
-De. Fellökött és berohant az édességek közé...Sajnálom.
-Ne! Utána megyek!-szerencsétlen annyira telepakolta a kocsit mindenféle nasival, hogy nem látszódott ki mögüle.
-Jesszusom, te őrült vagy! Most szépen visszapakolunk!-felmarkoltam egy adagot, majd visszarakosgattam a polcokra. Ezt még vagy 10x megismételtem, hogy kiürüljön a kosár. Ő csak megszeppenve nézett a kaják után.
-Ne nézz ilyen bociszemekkel, nem kapsz! Na jó, egyet választhatsz! De csak egyet!!
-Köszönööööööm!-ölelgetett és puszilgatta az arcom.
-Eressz, vegyél valamit és utána fizetünk. Nem akarok ilyen pólóban még kóvályogni... Tara-val előre mentünk, láttam rajta, hogy beszélni akar velem.
-Most minden "heppi"? Mintha nem történt volna semmi...Talán még több, mint előtte volt.
-Fogalmam sincs, nem beszéltük meg... Olyan hirtelen megváltozott, mint amikor elment. Már...
-Már? Mit akartál?
-Nem lényeg...
-Ha már elkezdted, fejezd is be!
-Majdnem...lefeküdtünk, de nemet mondtam...
-Neeee! Nem hiszem el!
-Mit nem hiszel el?-csatlakozott Niall.
-Öhm...hogy...a ketchup foltot hagy a ruhán.-mutatott rögtönözve a pólómra Tara.
-Majd kapsz egy újat.-nyomott egy puszit az arcomra majd előresietett, mert észrevett egy üres kasszát.



-Jó reggelt!-hajolt le hozzám, hogy megcsókoljon. Mivel kómás voltam csak egy szájrapuszi lett belőle.
-Ühmmm...
-Látom mennyire szereted a reggelt.
-Hány óra van?
-Fél 7.
-Hol vagyok?
-Nálam.
-Minek keltettél fel?
-Suliba kell menned.
-Hol vannak a könyveim.
-Itt.
-Hogy kerülnek ide?
-Áthoztam.
-Miért kell suliba mennem?
-Jó, most már befejezhetnénk s kérdezz-feleleket, siess, 20 perc múlva reggeli lent!
-Ahhh...ruhám sincs...és a sminkjeim, a fésűm, a kiegészítőim, a...
-Anyukád mindenről gondoskodott, mára pakolt neked mindent. Iparkodj, mert ha te elkésel, én is.
-Jó, de beszélhetünk majd lent?
-Persze...
Gyorsan letusoltam, magamra kaptam a ruháimat, néhány karkötőt, a hajamat lófarokba fogtam a fejem tetején, úgy indultam le az étkezőbe. Éppen a konyhapultnál ügyködött, mögé osontam, átkaroltam és a vállára fektettem az állam.
-Mit eszünk?
-Hoztam  mekiből kaját meg kávét. Válogass!
-Okéééééé. Ráérsz?
-Aha.
-Ülj le! Szóval...az utóbbi másfél hónapról akartam veled beszélni.
-Szerintem nem érdemes...
-De én kíváncsi vagyok. Olyan hirtelen változtál meg, mintha semmi sem történt volna és ez zavar...Mert igenis durva voltál, most eg kényeztetsz folyamatosan. Miért?
-Furcsa dolgok történtek...Nagyon furcsa.
-Például?
-Idiótának fogsz nézni.
-Tippelek. Képzelődések, érdekes dolgok, amik eltűnnek, amikor másnak meg akarod mutatni, idióta álmok, amiket igaznak hiszel? Eltaláltam?
-Öhmm...Harry elmondta??
-Nem. Tapasztalat. Ha tudnád, mennyit szenvedtem, sírtam érted! Késő este bolyongtam az utcákon, a sarokban ülve gondolkoztam, egyedül éreztem magam. Már mindent beképzeltem, ami elég furcsa volt... De amint észrevettem, te jól elvoltál...-a beszélgetésünket a telefonja csörgése törte meg.-Ki az?-nem válaszolt, csak fal fehér arccal meredt a kijelzőre, pislogás nélkül, majd a fejét köztem és a mobilja közt kezdte el kapkodni...

Tizenharmadik fejezet.

(Írta: Lorie)

  A kezeim remegteg, nem bítam kinyitni a szemeimet. A gyomromban apró pillangók repkedtek. A lélegzetem gyors volt és egyenletlen. Éreztem, ahogy Niall felkel az ágyról és kimegy az ajtón. Ledermedtem. Mindenre számítottam, csak erre nem. Ajkaimba haraptam, megpróbáltam erőt venni magamon, hogy megmozduljak. De nem sikerült.
  Nem tudom, meddig ülhettem ott, mozdulatlan, de egyszer csak arra eszméltem, hogy nyílik az ajtó.
  - Hope, minden rendben? - hallottam egy ismerős hangot. Másodpercekbe telt rájönnöm, hogy Blake az.
  Bólogattam.
  - Ömm... - kezdett bele -, mi... ömm, izé, elmegyünk pizzázni, nem jösz velünk?
  Erre a kérdésére is csak nehezen tudtam válaszolni.
  - Mindjárt... összekapom magam.
  Végre fel tudtam állni, a fürdőszoba felé sétáltam.
  - Hope... akkor én... - ezzel kiment Blake a szobából.
  Megmostam az arcomat, közben belenéztem a tükörbe. Nagyot mosolyogtam, mert már megint a régi voltam. Vagyis nem teljesen. Valami megváltozott. Mintha a szemem jobban ragyogna most, és az arcom pirospozsgásabb lenne. De nem voltam biztos benne, lehet, hogy most csak máshogy látom a világot. Mert így is volt. A színek mintha sokkal élettelibbek, az illatok erőteljesebbek, az érzések kicsattanóbbak lettek volna. És tudtam, hogy ki tette ezt velem.
  - Jövök! - kiabálltam ki, bár tudtam, hogy ennek semmi értelme nem volt, mert már kint is voltam az előszobában. - Mehetünk?
  - Aha, én vezetek - akasztotta le a kocsikulcsot a kulcstartóról Harry.
  - Hol van Niall? - kérdeztem, mikor észrevettem, hogy nincs velünk.
  A többiek is körül néztek.
  - Ne már, Hope, megint elkergetted? - kérdezte gúnyosan Zayn.
  - Hahaha, most nem csináltam sem... - de nem bírtam befejezni a mondatot, mert eszembe jutott, mit is tettem. De ugyan, ez csak nem kergetné el. Ez nem rossz dolog... vagy mégis?
  - Jösz? - kérdezte Blake, ahogy beszállt kocsiba Harry mellé.
  - Ömm, szerintem én itt megvárom Niallt. De hozzatok nekem is egy szeletet a pizzából! - integettem, ahogy elhajtottak.
  Nos, most nincs más dolgom, csak várni... - gondoltam.
  Visszamentem a házba és leültem a kanapéra. Vártam. Még mindig vártam. Úgy éreztem, órák teltek el, de ahogy ránéztem az órára, meglepetésemre alíg percek. Egyszer csak lépteket hallottam magam mögül.
  - Még jó, hogy maradtál... - éreztem egy lágy ajkat a nyakamon.
  Megfordultam.
  - Niall?
  Megkerülte a kanapét és leült mellém.
  Mondani akartam valamit, de hirtelen nem jutott eszembe semmi. Szerencsére Niall megmentett, mielőtt valami hülyeséget mondtam volna.
  - Mit szeretnél csinálni? - kérdezte, és egyre közelebb hajolt.
  - Én... nem is tudom...
  - Nem... tudod...?
  Már olyan közel volt, hogy az ő lélegzetét lélegeztem be. Émelyítő volt.
  Ajkai enyémet érintették, lágyan, szenvedélyesen.
  Lassan ujjaival a pólom alá hatolt, érintése perzselte a bőrömet. Ujjai derekamat szántották, egyre feljebb és feljebb gyűrve lenge rövidujjúmat.
  - Niall... ne... - suttogtam.
  - Ne...? - suttogta ő is, olyan halkan, hogy alíg hallottam.
  - Ez még... nekem... túl korai... - lihegtem lassan a fülébe.
  - Rendben. - bólogatott - Nem siettetlek.
  - Köszönöm. Tudod... ez nekem még... teljesen új.
  - Úgy érted, hogy még sosem...?
  - Nem, még sosem. Te már...?
  - Igen... de nem sokszor.
  - Megértem. Hisz... van köztünk egy kis korkülönbség.
  - Ugyan... két év.
  - Az épp annyi... hogy legyenek köztünk... különbségek.
  - Nincs annyi különbség, ami megváltoztatna bármit is azon, amit érzek.
  Homlokomat az övéhez nyomtam.
  - Köszönöm.
  - Mit? - kérdezte értetlenül.
  - Mindent.
  - Oh - kezdte el apró puszikkal ellátni arccsontom vonalát -, akkor nincs mit.

Tizenkettedik fejezet.

(Írta: Lorie)

  A harmadik hét után agyilag már teljesen hulla voltam, viszont boldog. Boldog voltam, mert Niall jól van, boldog voltam, mert Niall visszajött, boldog voltam, mert visszaállt a rend...
  Az egyetlen dolog, ami nyugtalanított, a viselkedésünk volt. Bármikor találkoztam Niallel, köszöntünk egymásnak, megkérdeztük, hogy hogy vagy, és azt feleltük, hogy 'Köszönöm, jól...' ...és ennyi volt az egész beszélgetésünk.
  Kedd volt, szakadozott a borult ég. Néha el kezdett csöpögni az eső, de pár perc elteltével abba is hagyta. Épp Rikki-hez tartottam, hogy aztán Zayn-hez menjünk, mikor végre elhatároztam magam. Meg fogom tenni. Beszélni fogok Niallel.
  Még nem tudtam, mit fogok mondani neki, de azt tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. Bármi jobb ennél a helyzetnél.
  - Hope, indulhatunk? - kérdezte Rikki.
  - Oh, bocsi, persze. - rezzentem ki gondolatmenetemből.
  Annyira biztos voltam a dolgomban, viszont Zaynék háza előtt mégis megtorpantam.
  Rikki csöngetett.
  - Gyertek, nyitva! - hallottam egy tompa hangot a házból. Rikki elindult befelé, de mikor látta, hogy én nem követem, vissza fordult.
  - Nem jösz? - kérdezte. Hálás voltam neki, mert ettől a mondattól megint megjött a bátorságom.
  Rámosolyogtam és én is beléptem a kapun.
  Rikki nyitotta a bejárati ajtót, és én már éreztem a gumót a gyomromban. Áááá, nem akarom, nem akarom! Neeee, miket beszélek? De igen is, akarom! Ezt most akkor is végig fogom csinálni! - cikáztak bennem a gondolatok.
  Annyit hezitáltam a küszöbön, hogy már kezdett Rikkinek is feltűnni.
  - Minden rendben? - kérdezte értetlenül.
  Tétován bólintottam, majd követtem őt a nappaliba.
  A szoba, ahova beérkeztünk, üres volt.
  - Hahóóó! - kiabált Rikki.
  - Meglepetés! - jött ki a fürdőből Zayn.
  - Wow! - ölelte át Rik. - Micsoda haj!
  - Nos, a fodrászod tényleg kitett magáért - mondtam.
  Mosolyogva lenéztem a padlóra, majd a szemem az egyik szoba ajtajára vándorolt, ami éppen kezdett kinyílni. Niall állt ott teljes alakjában.
  - Szia... - mondtam.
  - Szia - mosolygott vissza. - Hogy vagy?
  - Köszi, jó... mármint... - megint inamba szállt a bátorságom. Hülye, gyáva nyuszi! - Niall, kérlek át jönnél velem a másik szobába? - kérdeztem.
  - Hát... persze... - tisztán láthatóan meglepődött, hogy eltértem az eredeti ''szerepjátékunktól''.
  Bementünk az egyik vendégszobába, és bezártam magunk mögött az ajtót. Leültünk az ágyra. Nagy szemekkel nézett rám, várt. De én csak hallgattam. Annyi mindent akartam mondani neki az elmúlt hetek során, de soha nem mertem. Most itt lenne az alkalom, de mégsem tettem. Elvesztem a pillanat varázsában. Egyszerűen nem jöttek szavak a számra, a dolgok, amiket eddig fontornak találtam, eltörpültek a mellett, amit most éreztem. És tisztán éreztem. Ezt tudnia kellett.
  - Niall, én... - kezdtem, de hallkan suttogott valamit, amit nem értettem, de éreztem, hogy valami szelíd, csöndre intő dolog volt... egyre közelebb hajolt hozzám. Úgy éreztem, mintha mágneses mezők lennének körülöttünk, és minél közelebb van, ezek annál erősebbek, annál intenzívebbek... Amint ajka elérte az enyémet, úgy éreztem az eddig apró szikrák most lánga gyúltak, és égetek, és égtek, mintha áramot vezettek volna belém, és azt minden érintésnél átadnám neki, és ahol a bőrünk, ajkunk összeér, ott kisülne... Azt kívántam, bár sose lenne vége. De ez a pillanat szépsége. Hogy elillan. Nem tarthatod vissza, elmegy, de ez teszi külölegessé. Így tette Niall különlegessé.
 

Tizenegyedik fejezet.

(Ha rendszeres olvasó vagy és nem akarsz feliratkozni, vagy ha már fel vagy, csatlakozz a facebook-csoportunkba! (Katt) )

(írta: Nonoo M.)
-"Kérdezd a cafkát. Ő biztos tudja!"-felelt önelégült mosollyal az arcán...



Álmomból hála az égnek valami morajlás zökkentett ki, ami Harry mély hangja volt. Rögtön ahogy kinyitottam a szemeim, nagyot sóhajtva a mellkasomhoz kaptam, majd szaggatottan kifújtam a levegőt. A többiek mosolyogva néztek, de amolyan lesajnáló mosollyal...
-Jól aludtál?-ült le mellém Zayn és átkarolta a vállam.
-Nem mondanám...Mennyi ideig volt csukva a szemem?
-2-3 óra lehetett.
-Új rekord...Letusolok.
Felbaktattam az emeletre, mivel ott volt az ideiglenes szobám. Fogtam a törölközőm, egy laza pólót, egy rövidnadrágot és bementem a fürdőbe. Már majdnem teljesen levetkőztem, de amikor a melltartómat levettem, kis heget fedeztem fel a bal oldalon, ami még eddig nem tűnt fel. Közelebb mentem a tükörhöz, hogy jobban lássam. Elég frissnek tűnt, épphogy begyógyultnak. Az volt az a pillanat, amikor azt hittem, hogy sápadtabb már nem is lehetnék, de mégis sikerült..."Mindegy, azért letusolok"-gondoltam, de ahogy elkezdtem magamra engedni a vizet és ahogy áthaladt a hegen vérvörösen csurgott tovább a testemen. Ijedtemben felsikítottam és összerogytam a zuhanyfülkében.
-Hope, minden oké?-zörgetett valaki az ajtón. Nem ismertem fel a hangot, igazából nem is koncentráltam arra, nem tudtam mást nézni, csak a lefolyón lefelé csordogáló vért.
-Hoooooope! Legalább adj valami hangot, hogy egyben vagy!-kipréseltem magamból valami nyöszörgésszerűt, elzártam a vizet, magam köré tekertem a törölközőm és beengedtem a dübörgő idegent. Ronnie volt, az előbb érkeztek Liam-mel.
-Mi történt?-megmutattam neki a heget, vagyis megmutattam volna de nem látta.
-Ott van, nézd már meg! 
-De nincs ott semmi...
-Mondom, hogy ott van, nyisd ki...a szemed...Basszus, eltűnt! Akkor nézd meg a vizet, ami lefelé folyik! Piros!
Még meg is érintette, de akkor sem látott rajta semmit.
-Az ég szerelmére! Mit nem lehet azon látni? Ez teljesen...tiszta...Ezt nem hiszem el...Én...félek.
-Öltözz fel és mindent megbeszélünk. Lent megvárlak.-megölelt aztán el is rohant.
Felvettem a kikészített ruhákat és csatlakoztam a lenti társasághoz. Elmeséltem nekik, mit láttam és az álmom is, hogy értsék a sztorit, mindenki tátott szájjal bámult rám.
-...végül nem tudom, hogy még mindig annak a cuccnak a hatása, amit beadtak, vagy a nyugtatóé, vagy a képzeletem játszik velem, vagy valami paranormális izé, de félek...Most vagyok azon a ponton, hogy berezeltem...
-Nyugodj meg, mi itt vagyunk veled és vigyázunk rád!-ölelt meg elsőnek Louis, majd a többiel is csatlakoztak. Az utóbbi pár hétben, minden nap meglátogatnak itt, Harry-éknél, ha meg stúdióznak, vagy koncertjük van rámküldik valamelyik lányt. Rendes tőlük, hogy figyelnek rám és próbálnak összevakarni.



Már 4 hete elment...Még mindig semmi hír felőle...Még mindig depresszióban ücsörögtem a szobám közepén, a gondolataimat és az érzéseimet egy papírra írogatva, hátha könnyebb lesz a lelkem és a szívem...nagy hülyeség volt. Nem hogy könnyebbült, nehezebb lett, fájt, szúrt, kapart, marcangolt, megemésztett. Egy sétáló zombi lettem és lassan már csak egy helyben fogok ülni és bambulni. A velem egyidősek általában azt érzik, minden "heppi", anyuci vagy apuci a seggük alá tol egy kocsit, menőznek vele a városban és pasiznak. Nekem meg mi jut? Éppen darabokra hullok szét, az egész háznak valami sötét hangulata van, mindenki engem sajnál, hiába mondom, hogy foglalkozzanak a saját dolgukkal. Sokan már szánalmasnak gondolnának, hogy így siratok valakit, de ez nem teljesen így van. Azért hiányzik is, de legfőképp féltem, hogy rossz társaságba keveredik, de az bánt a legjobban, hogy MIATTAM. És a "miattam"-on van a hangsúly. 
-Mit csinálsz?-mosolygott kedvesen Rikki.
-Hát te?
-Gondoltam meglátogatom a zombicsajt. Rég láttalak.
-Nem vesztettél sokat. Naa, ne legyél ilyen morcii!-felrángatott a földről és karon fogott.-Elmegyünk sétálni meg valami csajos programra, hidd el jobb kedved lesz. A legjobb barátnők, csak kettesben.
A héten először mosolyogtam szívemből, jól esett, hogy valaki határozottan megrángat és burkolt célsásban azt üzeni: "kelj már fel idióta, ha így folytatod, meg fogsz őrülni!"
Végül plázázni mentünk, beültünk egy filmre is  (igazából nem dereng belőle egyrészlet se...) majd egy kávézóba a város szélén. Nagyon kicsike volt, mi se találtuk volna meg, csak a kávéillat csapta meg az orrunkat. Belülről még kisebbnek tűnt, egy kis pult mögött állt egy pici néni és kedvesen mosolygott a szemüvege mögül. Szinte elveszett a kis üzletében.
-Szerbusztok, mit parancsoltok? Olyan kis fiatalok vagytok! Nagyon örülök nektek! Van itt mindenféle! Kávé, cappuccino, tejeskávé. Amit csak akartok! Ha kell süti is...
-Nem, köszönjük, csak 2 kávé lesz. Leültünk az egyetlen asztalhoz, amihez csak két kicsike szék volt és néma csöndben nézelődtünk. Nem akartunk a mostani problémákról beszélgetni, más téma meg nem nagyon van szóval inkább nem dumáltunk. Mégse volt kínos a csend, úgy fogtuk fel, hogy pihenünk, mint valami "jóga" vagy valami ilyesmi...A néni pár percen belül meg is hozta a rendelést, de miután letette a csészéket, megállt mellettem és megfogta a karom.
-Kislányom, olyan sápadtnak tűnsz! Nem kérsz valamit enni? Szívesen adok bármit! Süti? Szendvics?
-Nem, köszönöm. Jól vagyok.
-Már hetek óta ilyen, nem tudna vele mit kezdeni.-szólt közbe Rikki.
-Jól van, nem zavarok tovább!
Lassan kortyolgattam a kávét, mivel nem nagyon kívántam, de kellett valami, ami ébren tart, ugyanis nem sok kedvem volt aludni az utolsó alvás óta...Végül 1 óra alatt csak sikerült meginnom, fizettünk és hazaindultunk a sötétbe. Kérésemre Niall háza felől mentünk, de most anyuhoz, nem Harryékhez. Minden nap beszéltünk, csak nem személyesen és utoljára 2 hete voltam otthon. Úgy gondoltam, nem ártana megpróbálkozni otthon az alvással, hátha ott nem törnek rám a rémálmok. 
Mikor elhaladtunk Niall háza előtt, a lámpák égtek. Rögtön megálltam és csak bámultam befelé. " árny lökdösődött, de nem erőszakosan, inkább haver viszonyban és a nevetésük néha kihallatszott. Lehetett hallani a hangjukban, hogy az elméjük már nem teljesen tiszta...
-Én bemegyek.-jelentettem ki határozottan.
-Nem, dehogy!-szorította meg a karom Rikki reflexből.-Nem lenne jó ilyen későn.
-De hát fél 9 van! És amúgy se tudnék aludni...
-Figyelj, nem akarok balhét. És ha bemész, garantálom, az lesz!
-Nem érdekel! Most már tényleg nem lehetek ennél rosszabbul, már az is segítene ha láthatnám. Ha meg leordítják a fejem, nem mindegy, hogy egy bajjal több, vagy kevesebb?-nem szolt hozzá semmit, csak ellazította szorítását a kezemen. Lassan lépkedtem az ajtó felé, gyomrom görcsben állt, de nem a félelemtől, inkább az örömtől. Végre láthatom! Azért nem akartam olyan bunkó lenni, hogy rájuk rontok, úgyhogy megnyomtam a csengőt. A hangja visszhangzott a lakásban, majd a fejemben. A halántékom lüktetett, a kezem egyre jobban zsibbadt, a vér a dobhártyámban dübörgött, a tenyerem zsibbadt. Azt hittem, ott helyben összeesek , de összeszedtem magam, mert kattant az ajtó zárja. A következő pillanatban kivágódott az ajtó és egy alkohol szagú száj ordított rám:
-Csőőőőőőőőőőőő tessa! Mi a páályaaa? De jóól nézel ki cuncimóókus!
-Szia. Rich, te vagy?
-Zsííír. Máris tudod a neved...akarom modani...az enyiméééét!
-Richard, ne óbégass már!-kiabált ki egy ismerős hang. 
-Jóóóóvan má Blant, de hát itt van egy gyönyörűséges cicaaaaaaaa! Mi a neved csaje?
-Niall itt van?
-Asszem ja. Blant szójjá' má' Ni-ni-nia... annak a gyereknek akinek nem tom kimondani a nevéét!
-Ki keresi?
-Nem tom. Valami nőőőőőőőőő.
-Mindjárt megy.-elég kellemetlenül éreztem magam, főleg hogy Rickard stírőlt olyan helyeken, amit nem szeret az ember, ha nyilvánosan nézik és mellesleg piaszaga volt.
-Na itt va...gyok.
-Meglepődtél, mi?-szóltam gúnyosan.-Szia.
-Sz-sz-szia.
Teljesen lefagyott, mindenki várta az eseményeket körülöttünk, de egyikünk sem tudott mozdulni.
-Mit keresel itt?
-Inkább kit...
-Tényleg olyan rosszul nézel ki, mint a képen.
-Kösz. Ez miattad van...Miért mentél el? Hidd el, bármennyire is gondolkodott a cafka, nem tudja. Mások meg tudtak bocsátani, te nem. Elmondanád?
-Ö...Nem tudom elmondani.
-Mert talán nem te akartad, hane Blant! Miután megkeresett! Ismerem elég jól, és tudtam, hogy benne van az ő keze! Irányít és csak a pénzed kell neki hogy drogot meg piát vehessen, csak ez nem tűnik fel neked! Már te is csatlakoztál a bandájukba...Hidd el, nem lesz jó vége...Én is keresztül mentem rajta.-ekkor már Blant is csatlakozott, gúnyos vigyor jelent meg arcán.
-Te csak ne vigyorogj ott hátul! Utállak! Mindenkit! A legrosszabb pillanatom hagytatok ott mindhárman! Bár pár hónap különbséggel...
-De...azt mondtad, nem akarsz velünk lenni és utálsz minket.
-Szerinted mit mond az a lány, aki annyi emberben csalódott, hogy két kezén nem tudja megszámolni? Mit mond az a lány, aki ha valakit közel enged magához, kihasználja?-egy pillanatra megálltam, hogy elfojtsam a sírást, ami készült előtörni belőlem. Erősnek akartam látszani.-Mint mond az a lány, aki hetekig szenved egy fiú miatt, akit ő vitt a rosszba? Úgy érzem, egy sajnálom nem elég...Mit tehetnék, hogy vissza gyere? Hogy ne hagyd miattam cserbe az IGAZ barátaidat? Hogy itt hagyd EZEKET? Mondd el, kérlek!
Nem tudott mit mondani, csak állt egy helybe. Most tisztult neki ki a kép, hogy mit is tettünk. Ő is a hibás és én is. Mindketten elrontottunk valamit, csak az volt  a különbség, hogy én ki akartam javítani, ő meg nem, az utóbbi hetek alatt tapasztaltak alapján.
-Sajnálom...-motyogta az orra alatt.-Nem akartam, hogy ez történjek, csak... Nagyon megharagudtam rád.
-Nem csodálom, 1 hónapja utálom magam amiatt, amit tettem... Elnézést kérek mindenét, hogyan tehetném jóvá? Csak szeretnék megint a barátod lenni. Vagy legalább egy jó ismerős...
-Fogalmam sincs. Majd lesz valahogy. Blant, Rich, hazamennétek? Kösz.
-De...
-Fogjátok a rohadt cuccaitokat és húzás kifelé a lakásomból!-emelte feljebb a hangját.-Ne lássalak itt többet titeket! És ne higgyétek, hogy minden ügyet megúsztok szárazon, amit elmeséltetek!
-Hohó, te is benne voltál! Ha mi megyünk a dutyiba, te is...-vigyorgott azzal az idegesítő gúnyos mosolyával.-Hoppá!



Miután sikerült elűzni a két drogost, Rikkivel hazamentem, Niall meg felhívta a fiúkat. Valamennyivel megkönnyebbültem, végre tudtam enni. Anya makarónival kínált, nem jó ötlet volt, 5 túlsúlyos amerikai ember adagját ettem meg. Azt hiszem bepótoltam az utolsó egy hét ételbevitelét. Már aludnom is sikerült 6 órát, szinte újult erővel keltem ki az ágyból és szökdécseltem le a lépcsőn az étkezőbe, ahol nagy adag palacsinta várt. A ráncaim és a beesett arcom kezdett kisimulni, a bőröm is visszanyerte az eredeti színét, a lefogyott kilókat pedig sikerült visszaszednem. Kívülről teljesen normálisan néztem már ki, de lelkileg még mindig ki voltam. Örültem, hogy Niall visszatért a bandába, de azóta nem is találkoztam a fiúkkal, mert nem akarnak minked egy szobába rekeszteni, szóval inkább vele vannak, engem meg hanyagolnak. Elég rosszul esik, bár így a helyes, igazából én forgattam fel az életüket, nem csodálkoztam a döntésükön. Viszont tudtam egy kicsit a barátnőimmel és Blake-kel is foglalkozni végre, meg az iskolával is. Az első napomon, a hosszú kihagyás után döbbentem rá, hogy már mindenből új anyagot kezdtek, vagy 5 témazárót pótolnom kell és 4 kisebb dolgozatot. Ha nem akarok megbukni, bele kell húznom...