2013. augusztus 14., szerda

Tizenkilencedik fejezet.

(Írta: Lorie)


  - Nem csinálunk rendet?

  - Pillanat! Megyek már! - azzal a lendülettel, ahogy leszaladt a lépcsőn, ledöntött a kanapéra és hevesen megcsókolt. Eltoltam magamtól és felvont szemöldökkel néztem rá. - Mi a francot csinálsz?!
  - Te mondtad.
  - Mit? Azt mondtam csináljunk rendet. Mert kupi van.
  - Öhm... Azt értettem, hogy... csináljunk Brend-et... Azt hittem akarsz egy kis Brendon-t.
  - Tényleg nagyon hülye vagy! - kikászálódtam alóla és felmentem a szobámba. Kipakoltam a szekrényekbe, majd ledőltem az ágyra, mert kimerültem teljesen.







  Fél perce sem feküdtem, mikor Niall ajkait éreztem a nyakamon - megint.
  - Mmm, légyszi... most ne... - nyöszörögtem.
  - Na... - tovább csókolgatott.
  És ez volt az utolsó dolog, amire abból a napból emlékeztem.

  - Jó reggelt, kicsim! - ébresztett Niall.
  - Neked is... mennyi az idő? - ültem fel.
  - Fél hét lesz.
  - Akkor még visszafekszem... Ugyan már, vasárnap van...
  - De gondoltam elköszönhetnénk...
  - Várj, mi? - pattant ki a szemem. - Ezt meg hogy érted?
  - Tudod, holnap kezdődik a turnénk, és még egy csomó dolgunk van hátra. Ma mindannyian Louisnál alszunk, és holnap korán reggel indulunk. Valószínűleg ez az utolsó pillanat, hogy látjuk egymást ebben az évben...
  - De... ezt én nem... ez így nem jó! - hirtelen minden összekuszálódott a fejemben, nem akartam Niallt elveszíteni, most nagyon nem. - Niall, én... én...
  - Sssst... - óvatosan átkarolt, és engedte hogy óriási könnyeim eláztassák a pólóját.
  Néhány percig csöndben ültünk az ágyon.
  - Niall, én... én nagyon nem akarom, hogy ez így történjen.
  - Tudom. De hogy máshogy történhetne?
  - Nem... nem tudom... minden olyan zűrös... mintha nem lenne tiszta út... mármint... nem tudnánk úgy dönteni, hogy mindenkinek jó legyen.
  Egy lágy puszit nyomott a homlokomra.
  - Nem akarlak elveszíteni... - újabb könnyek hagyták el a szememet.
  - Nem is fogsz! Hé! Hallasz? Soha nem fogsz engem elveszíteni!
  - Bár... bárcsak így lenne... de... egy fél év... rengeteg idő... addig annyi minden történhet...
  - De nem fog! Esküszöm neked.
  - És... emlékszel mikor... mikor elhagytál... vagyis... mikor elmentél... az első naptól kezdve valami ismeretlen és betöletetlen ürességet éreztem. Emlékszel milyen lettem a távollétedtől? És... ez még hosszabb idő lenne... Niall, nem tudom mi lesz velem nélküled...
  Lassan ringatott a karjában, nem tudott mit felelni. Belátta, hogy igazam van, és ez ellen nem tudott mit tenni.
  - Talán... talán mégis van rá mód, hogy én elmenjek a turnéra, és te is tovább todd élni az életedet. - suttogta.
  A remény fénye csillant fel a szememben.
  - Bármi is az...
  - Nem. Mégsem jó ötlet. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.
  - Ne, ne, Niall! Kérlek! Ezt nem teheted velem! Ha csak egy kis esély is van rá, hogy megszüntessük ezt a tehetetlen helyzetet, akkor el kell mondanod.
  - Nos... de nem. Mpstmár tisztán látom, hogy ez rossz ötlet.
  - Mond.
  - Nem lehetnél ott az évzáródon. Se Blake ballagásán.
  - Ezt... ezt meg hogy érted?
  - Tudod, van egy olyan megoldás is... hogy eljöhetnél velünk turnézni. Viszont ez annyiból baromi hülye ötlet, hogy az évzáród holnap délután lesz, Blake ballagása pedig jövőhéten. Mi holnap reggel utazunk, ebből kifolyólag egyiken sem tudnál részt venni.
  Ezen elgondolkodtam. Igaza van. Kihagyni az évzárómat még menne, viszont Blake ballagását... hiszen ő... a legjobb barátnőm... és nagyon várta már ezt a ballagást. Évek óta minden találkozásunknál beszámolt hány nap van még hátra eddig a bizonyos napig. És pont most, pont én lennék az, aki nem lesz jelen...
  - Hope, minden rendben? - nézett rám Niall aggódva.
  - Igen... vagyis nem. Nem tudom, mit tegyek.
  - Magadra hagylak egy kicsit. A nappaliban leszek, összekészítem a bőröndjeimet. Ha döntöttél, tudod hol találsz.
  Bólogattam.
  Kiment a szobából, becsukta az ajtót.
  Összekuporodtam az ágy csücskébe, a térdemre hajtottam a fejemet és gondolkoztam. És gondolkoztam. De akárhányszor rá gondoltam, mindig ugyanazokat a köröket futottam le az agyamban. Végül arra jutottam, hogy ezt csak egyféle képpen tudom eldönteni. Beszélnem kell Blakkel.


  Nem akartam Harrynek magyarázkodni, ezért az ablakon keresztül próbáltam meg kijutni a házból. Viszont arra nem gondoltam, hogy a nadrágom szára beleakad az ablakpárkányba, a ház fala lehorzsolja a térdemet, és a földbe való becsapódásnál ráesek három minibiciklire, amelyeket azóta sem tudom, hogy kerültek oda.


 Nem akartam Harrynek magyarázkodni, ezért az ablakon keresztül próbáltam meg kijutni a házból. Viszont arra nem gondoltam, hogy a nadrágom szára beleakad az ablakpárkányba, a ház fala lehorzsolja a térdemet, és a földbe való becsapódásnál ráesek három minibiciklire, amelyeket azóta sem tudom, hogy kerültek oda.
 

  - Te teljesen megőrültél? - kaptam a dorgálást Nialltől, miután kimentett a piros a rózsaszín és a kék biciklik közül. - Előtörtek az öngyilkos hajlamaid?
  - Nem, nem, én csak... - nagy levegőt vettem -, pont ezt akartam elkerülni.
  - A... micsodát?
  - Elvinnél kocsival valahova, ha szépen megkérlek?
  - Előbb válaszolj!
  - Niall, erre most nincs időm.
  - Én várok.
  - Ahh - sóhajtottam. - Rendben. Blakehez megyek. Beszélnem kell vele.
  - Már választottál?
  - Nem. Pont ezért kell egy kis segítség.
  - Ez nem jó ötlet.
  - Tudom. De ez a sok rossz közüla legjobb.
  - Nem hiszem.
  - Van más ötleted?
  - Igen, például mi lenne, ha te döntenél, és nem ruháznád át másra ezt a felelőséget?
  - Szerinted ez olyan könnyű?
  - Hope, tudom, hogy nem az. Viszont ez a te életed. Neked kell választanod.
  Igen, ezt jól tudtam. De kellett, hogy valaki kimondja, hogy az agyamig is eljusson. És már tisztán láttam a dolgokat.
  - Vigyél el Blakehez.
  - Mondam hogy nem jó ötlet megbeszélni vel...
  - Nem is szeretném - szakítottam félbe. - Már döntöttem.
  Beszálltunk az autóba. Gyorsan haladtunk, az ablaknak dőlve néztem az utat. Már nem kételkedtem abban, jól választottam-e. Tudtam, hogy ez a helyes döntés. A szívemre hallgattam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése