Szünet

Sziasztok!
Ezen a héten sajnos nem jelentkezünk, mert nem leszünk gépközelben és szeretnénk kicsit pihenni is... Viszont jövőhéten már olvashatjátok a következő részt Lorie jóvoltából :) Remélem jól telik a nyaratok és sok jót a táborokhoz, nyaralásokhoz!
Puszi: Nonoo M.

Tizennyolcadik fejezet.

- Mi a ...?!-résre nyílt szemeim között pislogtam kifelé és megszemléltem a körülöttem lévő teret. Nem volt szép látvány. Mindenhol poharak, sörös dobozok és üvegek, torta a falra kenve, hányásfolt az egyik fotelon. -Emberek, mi volt itt este??
Kérdésemre senki nem felelt, úgyhogy megdörgöltem csipás szemeimet, sikeresen elkentem a tegnapi sminket és nyújtózkodtam egy nagyot. Akkor tűnt fel, hogy mindannyian egy ágyba fekszünk.
-Jesszusom, most már kezdek félni...-kikászálódtam a kezek és lábak fogságából, majd elindultam az ajtó felé. Akkor döbbentem rá, hogy tulajdonképpen azt sem tudom hol vagyok, semmire nem emlékeztem a tegnapi napból. Kivéve az álmomra, ami talán nem is volt álom...
A megszokott fehér szoba volt, ami az utóbbi hónapokban elég sokszor megjelent. A padló olyan volt, mint egy nagy matrac és mindenki ott volt és khmm...nem részletezném de az igaz, hogy érdekes volt. Nagyon érdekes.
Elindultam valami raktár felé, mert hangokat hallottam a kis ajtó mögül. Talán nem kellett volna kinyitnom, mert ahogy lenyomtam a kilincset, azzal a mozdulattal rám borult vagy 20 doboz és ajándéktasak...
-Hééj valaki ásson ki! Ébresztő másnapos brigád! Volt már rosszabb napotok is, csak nem esik nehezetekre  idetolni a hájas hátsófeleteket!-tíz perc után megérkezett a "felmentősereg", de szerintem hamarabb kimásztam volna egyedül is mint az ő "segítségükkel"...
-Megérkeztek a minimentők.-húzta el a mondatot Zayn egy ásítással kísérve.
-Max a kedvetek kicsi. Meg az agyatok. Meg az akaraterőtök és...Akkor inkább azt sorolnám mi nem kicsi.-kacsintottam egyet, de senki nem vette a poénomat. Lusta népség. Végül kiráncigáltak a dobozok közül és csak akkor tűnt fel nekik, hogy az ajándékaim borultak rám, amiket tegnap nem adtak oda, mert annyira bepiáltak. Meg Blake-re figyeltünk a hirtelen rosszullétei miatt. De egy idő után jól lett, leitattuk és már semmi baja sem volt.
-Ezeket nem szabadna látnod! Hol van az én csomagom?? Szegény ...-kapkodott Niall
-Ki a szegény?
-A csomag. Biztos megütötte magát...
-Te hülye vagy...
-Ha már így rátaláltál az ajándékaidra, odaadnánk.
-És mi van ha azt mondom, hogy nem kell?
-Olyan nincs.
-Akkor essünk túl rajta...
Elhalmoztak mindenféle haszontalan dologgal, ruhákkal, édességgel, sminkekkel, kártyákkal. Igazából nélkülük is tudtam volna élni, de azért erőltettem egy mosolyt az arcomra és mindenkinek egy puszival jutalmaztam a kedvességét. Végül Niall adta az utolsó ajándékot. Amikor kinyitottam, rábukkantam a hangforrásra és egy tüneményre is egyben. Egy kis golden retriever volt, masnival a fején és nagy szemekkel pislogott rám. Hihetetlenül aranyos volt annak ellenére, hogy nem nagyon bírom az állatokat.
-Boldog szülinapot drága!-egy nagy csókkal  köszöntem meg neki, de a többiek szétválasztottak minket.
-Hope, nincs kedved reggelit csinálni??
-Nincs. Először talán fel kéne takarítani és utána.
-És takarítani se szeretnél?
-Nem! Komolyan rosszabbak vagytok, mint a tinédzserek... Én meg egy "mindenrejó" anya volnék. Majd ti szépen megoldtok mindent, amíg valaki elvisz anyához!-természetesen mindenki engem akart elvinni, de én Blake-et választottam.



Anya is elhalmozott néhány kacattal, viszont közben elsírta magát, hogy milyen nagy lettem meg hiányzom neki, mert soha nem vagyok otthon.
-Nyugi anya! Itt a nyár, megnyugodtam, minden rendben, mostmár együtt lehetünk. Következő tanévre pedig szeretnék hazaköltözni, mielőtt még koleszbe mennék az egyetemre vagy a fősulira.
-Úgy is az lesz, hogy lelépsz a fiúddal én meg egyedül maradok. Velük mész a koncertekre, végül az egész turnét velük fogod eltölteni, nem csak néhány közeli fellépést...
-Teljesen úgy beszélsz, mintha tapasztaltad volna.
-Soha nem kérdeztél apád felől...
-Mert nem érdekelt. Nem volt kíváncsi se rád se rám.
-Ez nem igaz!
-Akkor miért hagyott itt minket?? Nem számíthattunk rá, soha nem keresett, egyszer se mondott annyit legalább, hogy: Hogy vagy?
-Nem tehetett róla! És amúgy te se kérdeztél felőle, elvoltál magadban, játszottál egyedül és a nyamvadt maciddal beszélgettél a szobád sarkában ülve. Szerinted ki kíváncsi egy ilyen kislányra??-ez volt a tetőpont, tudom, nem szép megfutamodni, de jobb anyának, ha ott hagyom. Szó nélkül felkaptam a táskám, felszaladtam a szobámba, az ágy alatti bőröndöm felraktam a frissen mosott ágyneműre. Rögtön megcsapta az orromat a friss öblítő illat, kiskoromban imádtam ilyenkor az ágyamban fetrengeni, de most az volt a legkisebb gondom, hogy nem dőlhetek le kicsit. A holmijaimat rendezetlenül hajigáltam az óriási kofferba, a ruharétegek közé bepakoltam a törékenyebb dolgaimat, nehogy eltörjön. Miután a szobám tartalmát belegyömöszöltem egyetlen bőröndömbe, hagytam egy cetlit az ágyamon.

Anya!

Ha hajlandó leszel velem, ezzel a hülye 

"kislánnyal" szóba állni és ha lehiggadtál, 

talán megbeszélhetnénk a dolgot.

 Ismétlem: TALÁN.

                                                          Hope

Anya ideges arccal nézett utánam, ahogy bevágtam magam mögött az ajtót. Még egy utolsót köszöntem neki csukott ajtón keresztül és levágódtam az anyósülésre. Blake nem nagyon értette a szitut, olyan gyorsan történt minden.

-Akkor most hova mész?

-Fogalmam sincs. Niall csak befogad. 

-De koncertjük lesz. Holnapután indul a turné és pakolnak. Én is haza fogok menni anyámékhoz...

-Akkor megleszek egyedül. Maximum segítek neki, amikor meg elmennek, keresek valami nyári munkát és albérletet.

-Te bolond vagy! Miért nem jössz hozzánk? Te se unatkoznál, én se és nem kell lakbért fizetned. Gondold meg!

-Nem akarok a nyakatokon lógni. Egyszer úgyis talpra kell állnom.

-Igen, de az emberek általában a gimnázium után szoktak, sokan az egyetem vagy a fősuli után, nem akkor, amikor még van egy évük az iskolából...

-Terelnénk a témát légyszi? Csak érjünk vissza a többiekhez, majd megbeszéljük később...

-Akkor biztos nem baj, ha itt maradok nálad, amíg turnéztok?

-Dehogy is, legalább valaki vigyáz a házra.

-Csak kutyának vagyok jó?

-Milyen kutyára gondolsz??-nézett rám kacér mosollyal.

-Hülye!-belebokszoltam a vállába, aztán a bőröndömmel vacakoltam a lépcsőnél. Sehogy sem sikerült még az első lépcsőfokra se feltenni.
-Segítsek?
-Hagyjál.
-Most haragszol?
-Igen. Hagyj békén.-gúnyosan nézett rám és amikor elborult a kofferom és leesett a lépcsőről, fel-felkacagott.
-Add már ide, rossz nézni, amit csinálsz!-kirántotta a kezemből, egy mozdulattal a hóna alá kapta és fel is vitte a nekem kijelölt szobába. Amíg ő fenn volt, körbe néztem lent. Eléggé kupi volt, úgyhogy felkiabáltam neki:
-Nem csinálunk rendet??
-Pillanat! Megyek már!-azzal a lendülettel, ahogy leszaladt a lépcsőn, ledöntött a kanapéra és hevesen megcsókolt. Eltoltam magamtól és felvont szemöldökkel néztem rá.-Mi a francot csinálsz?!
-Te mondtad.
-Mit? Azt mondtam csináljunk rendet. Mert kupi van.
-Öhm...Azt értettem, hogy...csináljunk Brend-et...Azt hittem akarsz egy kis Brendon-t.
-Tényleg nagyon hülye vagy!-kikászálódtam alóla és felmentem a szobámba. Kipakoltam a szekrényekbe, majd ledőltem az ágyra, mert kimerültem teljesen.

Tizenhetedik fejezet.

(Írta: Lorie)

  - De ahhoz, hogy odaadjátok, minek kellett elrabolni?! Nem lett volna egyszerűbb például csak odaadni és annyi? És buli se kellett volna, főleg nem ennyi cuccal...







  - Meglepetés! - bújt elő a fal mögül Blake.
  - Blake... - hirtelen nem tudtam mit mondani. Meglepődtem, de egy kicsit szíven is ütött, hogy ő is benne van. Pedig ő igazán tudhatná, hogy nem rajongok ezekért a partykért...
  - Kapcsolok zenét! - ment oda a laptop-hoz Harry.
  - Srácok, igazán nem kellett volna... - kezdtem bele, de Blake közbevágott.
  - Még nem is láttad az ajándékod! - rohant oda hozzám, és a kezembe adott egy pici dobozkát.
  - Öhm... nem is tudom, mit mondjak... köszönöm - öleltem át.
  - Igazán nincs mit. - kacsintott.
  Kinyitottam és kivettem az apró tárgyat.
  - Nos? - kérdezte lelkesen.
  - Hát... nem igazán tudom, mi is ez. - nézem rá zavartan.
  - Oh, hát ez egy... - kivette a kezemből, megfordította a pici lapos dolgot, majd visszaadta. - ''Fényképalbum.''
  Azta... - gondoltam. Igaz, nem akartam semmilyen meglepetést, sem ajándékot, és még álmomban sem gondoltam volna, hogy ha mégis kapok, akkor ennyire fogok örülni neki.
  Fellapztam, a kis füzetke összes lapján volt egy-egy aprócska kép, amelyen én és Blake vagyunk 3-4 éves korunkban, majd egy kis ugrásssal a képek elnyúlnak a jelenig, és Niall és én vagyunk rajtuk. Az igazat megvallva, nem is tudtam, hogy készültek rólunk képek, de úgy látszik, valaki közülünk nagyonjó lesifotós. Az utolsó képre viszont emlékeztem. Néhány hete készült, időzített kamerával fotóztuk, úgyhogy mindenki rajta volt. Még anyu is. Mosolyogva néztem fel Blakere, meg akartam köszönni, ennél jobb ajándékot nem is tudott volna adni. De amint beszédre nyitottam volna a számat, az arca eltorzult, és gyorsan elkezdett futni a mosdó felé. Ledermedtem, mert hirtelen azt hittem, ezt én váltottam ki belőle.
  Már léptem, hogy utána menjek, de Harry megelőzött.
  - Hagyd csak, majd én. - mondta, és már itt sem volt.
  Fél perc múlva megjelent Harry az ajtóban, de mikor kérdeztük, hogy mi baja van Blake-nek, csak megvonta a vállát.
  Kis idő múlva már mindenki megunta a fel-alá járkálást, úgyhogy jöttek a jobbnál jobb ötletek.
  - Nos, mit csináljunk? - kérdezte Niall.
  - Felelsz vagy mersz? - kezdte el vonogatni a szemöldökét Harry.
  - Én vagyok az egyetlen lány. Ki van csukva. - szögeztem le.
  - Eszünk tortát? - kérdezte Louis.
  - Várjuk meg Blake-et. - ráztam a fejemet.
  - Akkor valami társas? - vetette fel Zayn.
  - Nem vagyunk már ovisok. - forgattam meg a szememet.
  - Esetleg amőbázhatnák.
  - Nem.
  - Jacuzzi?
  - A-a.
  - A pincében van egy kicsi gumilabda. Mit szóltok a kidobóshoz?
  - Nem.
  - Puki-verseny?
  - Fúj.
  - Párnacsata?
  - Na jó, vágjuk fel a tortát. - nyomtam neki a fejemet az asztalnak. Ennyi hülyét egy kupacban...




  Mindenki vett egy-egy szeletet, a legjobb az egészben az volt, hogy annyira belemerültek hogy észre sem vették, hogy én és Niall meglógtunk a hátsóajtón. Egy gyönyörű helyre vezetett a kert végében.
  - Gyere, mutatok valamit. - mosolygott rám Niall, és felugrott.
  - Uóó, te mit csinálsz? - léptem egy lépést hátra.
  Felhúzta magát a fára, majd visszafordult felém.
  - Ne félj, segítek - nyújtotta a kezét.
  Óvatosan és tétovan belementem, megfogtam a kezét. Egy gyors mozdulattal felrántott, egyik pillanatról a másikra azon kaptam magam, hogy ott ülök mellette.
  - Hát nem csodálatos? - kérdezte.
  Bólogattam. Innen fentről láttam mindent, a tájat, a házakat, a fákat, mindent, mint egy makettet. Boldogan hajtottam a fejemet a vállára. Erről a pillanatról álmodoztam mindig, egész életemben. Most tisztán éreztem, hogy valaki szeret. Azt akartam, hogy tudja, én is így érzek, és ezen nem változtathat semmi, bármi is történjék.
  - Niall - suttogtam.
  - Igen? - túrt bele a hajamba.
  - Én... csak... annyit szerettem volna... mondani... - nem kaptam levegőt, minden olyan émelyítően csodás volt körülöttem. Teljesen elfeledtette velem, hogy mit szerettem volna, vagy hogy egyáltalán akartam is valamit. Egyre kövelebb volt, majd a csokitortától még mindig csokiízű ajkával az enyémet érintette.
  - Niall, én... Szeretlek.
  Óvatosan nyitottam ki a szememet, de amit láttam, csodás volt. A mosolya, a ragyogó szeme, a pirospozsgás arca, a bozontos haja... beleláttam a lelkébe, mégis titokzatos maradt. Tényleg szerettem. Sőt, teljesen elcsavarta a fejemet.
  - Én is szeretlek - mondta, és újból megcsókolt. A szívem óriásit dobbant az a bizonyos szó hallatán. Tudtam, hogy hogy érez, de mégis más volt hallani, ahogy kimondja. A boldogságom ezzel beteljesedett, és rá kellett jönnöm, hogy Niall az, aki nélkül üres, szürke az életem. Aki nélkül nem tudok élni. Ő a másik felem. Most, együtt végre éreztem, hogy nem vagyok tötött. Vele már egy egész vagyok. Ez volt az az érzés, amit mindig is érezni akartam. Nem volt más a fejemben, csak egy apró, de mégis óriási üres helyet betöltő mondat:

Szeretlek Niall.

Meglepetés fejezet #4.

Sziasztok! Úgy döntöttem, megelőlegezem nektek a 3500 oldalmegjelenítésért járó meglepetés fejit, mivel még nincs meg annyi, de egye fene, jó olvasást! ;)



(Írta: Lorie)

/Blake szemszöge/



  - Meglepetés! - bújtam elő a fal mögül.
  - Blake... - Hope arcán inkább az erkeseredés volt számottevő, nem a meglepettség. Ajjaj... talán mégsem volt jó ötlet ez a buli?
  - Kapcsolok zenét! - ment oda a laptop-hoz Harry.
  - Srácok, igazán nem kellett volna... - kezdett bele Hope, de én gyorsan közbevágtam.
  - Még nem is láttad az ajándékod! - rohantam oda hozzá, és átadtam neki a pici dobozkát.
  - Öhm... nem is tudom, mit mondjak... köszönöm - ölelt át.
  - Igazán nincs mit. - kacsintottam.
  Kinyitotta, és kivette az apró tárgyat.
  - Nos? - kérdeztem lelkesen.
  - Hát... nem igazán tudom, mi is ez.
  - Oh, hát ez egy... - kivettem a kezéből, megfordítottam a pici lapos dolgot, és visszaadtam neki. - ''Fényképalbum.''
  A szemében már csillogást véltem felfedezni, talán nem is volt olyan rossz ötlet ez az ajándék.
  Fellapozta az apró füzetkét. Láttam rajta, hogy akar mondani valamit, de egyszerűen nem jutott szavakhoz. Meg akartam nyugtatni, hogy nem kell semmit nem mondani, tudom... de hirtelen rám jött a hányinger. Gyorsan kiszaladtam a mosdóba, magamra csaptam az ajtót, és a WC fölé hajoltam. A fejemet olyan súlyosnak éreztem, hogy alíg bírtam tartani.
  - Minden rendben? - hallottam kintről Harry hangját.
  Először nem tudtam válaszolni, úgy éreztem ha megszólalok, akkor az ájulás száz százalék, hogy bekövetkezik.
  - Blake, jól vagy? - szólt megint.
  Próbáltam egyenletesen lélegezni.
  - Bejövök! - nyomódott le a akilincs.
  - Ne! - szedtem össze minden erőmet - Jól va... gyok.
  Pár pillanatig csönd volt, gondolom simán átlátott az álcámon.
  - Biztos ne menjek be? - kérdezte.
  - Igen, biztos... - nyögtem elhaló hangon.




  Pár percig muszály volt a hideg kövön felüdnöm, mire megint úgy döntött a körülöttem lévő világ, hogy abbahagyja a forgást. Lassan feltápázkodtam, lemostam az arcomat és fogatmostam. Mire kiléptem a fürdőből, már semmi bajom nem volt. Ez gyors volt... szerencsére. - gondoltam. Bár nem értettem, mi lehetett ez a hirtelen betegség, de örültem, hogy elmúlt.
  - Mi történt? - súgta a fülembe Harry, mikor mellé léptem.
  - Lényegtelen... majd elmondom. - intettem le.
  Körülnéztem, valami nem stimmelt.
  - Srácok, hova tűnt a mi kis szülinaposunk? - kérdeztem meglepetten.
  - Ömm... - néztek ők is körül.
  - Mi az, hogy ''ömm''? Hogy veszíthettétek szemelől? - kérdeztem döbbenten.
  - Hát, nem mind vesztettük szem elől... - mondta Zayn mosolyogva. Köré gyűltönk, és mind kinéztünk az ablakon. Hope és Niall a kert végében lévő fa egyik magasabb ágán ültek az árnyékban, egymás karjaiban.
  - Ó, egyem meg őket... - szaladt ki a számon.
  Mindenki rám kapta a tekintetét, és elkezdett röhögni.
  - Inkább egyél ebből a finom tortából - hozott egy szeletet Harry a szülinapi tortából.
  - Már fel is vágtátok? - kérdeztem.
  - Hát, nem kevés idejig voltál oda... tényleg, mit is csináltál? - kérdezte Liam.
  - Áh, semm... - és hirtelen megint forgott velem a világ. A gyomromat megint a torkomban éreztem. A következő pillanatban arra eszméltem, hogy a kanapén fekszem.
  - Még jó, hogy elkaptad - tett rá Zayn egy vizes rongyot a homlokomra. Harry még mindig a derekamat fogta, úgyhogy gondolom rá célzott.
  Megpróbáltam felülni, de amint megmozdültam, a körülöttem lévő tárgyak megindultak a helyükről. Úgyhogy inkább egyhelyben maradtam, és próbáltam a rám szegeződő aggódó tekinteteket megnyugtatni.
  - Semmi bajom. - mondtam határozottan, persze senki nem hitt nekem. Úgy döntöttem, a biztonság kedvéért felteszek egy kérdést, bár kissé cikin éreztem magam, miután kimondtam. - Lerókáztam valakit?
  Ezen végre felderült a társaság, de a jókedvük hamar lelombozódott, mikor látták, hogy én ezt komolyan gondolom.
  - Nem. - rázta meg a fejét Zayn.
  - Akkor jó. - csuktam be a szememet, de abban a pillanatban ki is nyitottam. - Hope és Niall? - kérdeztem ilyedten.
  - Nyugi, még mindig kint turbékolnak. - simított végig a hátoamon Harry.
  Bólogattam.
  Pár perc elteltével már megint jobban voltam, mint ha mi sem történt volna. Bár mostmár tudtam, hogy ez biztosan valami betegség kezdeti fázisa, csak szerencsére még ilyen enyhe. Nem tudom, hogy bírnám ki, ha egész nap ezt érezném... huhh. Mindenesetre a gyomroból kiadott kaja helyére máris újat kívántam, úgyhogy a srácokkal rögtön el is fogyasztottuk mind a két extra méretű csokis és epres-fagyis szülinapi tortát.

Fontos dolgok!

Sziasztok!
Néhány fontos dolgot szeretnék megosztani veletek, most kivételesen nem részt hoztam.
   1.Ma akadtam rá Noricii-nél, hogy a Google Reader meg fog szűnni. Hogy mi az, ezen a linken megtaláljátok: http://noriciisblogdesign.blogspot.hu/2013/06/nagyon-fontos-minden-egyes-bloggernek.html
A lényeg az, hogyha nem regisztráltok a linken megjelölt oldalra és nem követitek be az oldalakat,  amit olvastok, követtek, nem fogjátok látni, ha van új bejegyzés!
   2.Ha nem akartok regisztrálni a linkben megjelölt oldalra, vagy ha kíváncsi vagy valamire, vagy csak szeretnél, csatlakozz a blog Facebook-csoportjába! (KATT) Csak azért írtam ki, mert nem látok nagy érdeklődést, és alig vagyunk a csoportba és szeretném, ha a rendszeres olvasok tudnának róla.
   3.Gondolkozok egy új blog létrehozásában, amiben szeretném, ha Lorie is segítene. Még megbeszélem vele, de ha beleegyezik, csinálnék egy szereplőválogatást, amibe ti jelentkezhettek kedvenc karakteretek képével, nevet adhattok neki stb. Egy 1D-mentes blogot szeretnék, amit mindenki olvashat, mintha egy könyv lenne a neten.
Véleményt szívesen fogadok az ötletről a Facebook-csoportban vagy itt kommentben!
Puszi: Nonoo M.

Tizenhatodik fejezet.

(írta: Nonoo M.)


- Niall? - kérdeztem, de nem jött válasz. Sistergést hallottam a konyhából, úgyogy arra vettem az irányt.
  - Nos, találd ki, mi lesz ma az ebéd! - fordul meg a konyhapulttól Niall egy serpenyővel a kezében fülig érő szájjal.




Azzal a lendülettel, ahogy megfordult és kitárta a karjait, úgy pofán vágott a serpenyővel, hogy hanyatt vágódtam. Én a földön fetrengve, az orromat szorongatva vihogtam, mert mást nem tudtam csinálni ő pedig nem győzött bocsánatot kérni.
-Mondom, hogy nem gáz! Kicsit fáj, de túlélem. Már megszoktam, hogy ügyetlen vagyok. 
-Tuti, hogy nincs semmi gond?
-Hányszor mondjam még?? Inkább nevess te is! 
-Ezer százalék?
-Aha.
-Mondd már azt, hogy nagyon fáj!
-Minek? Ha egyszer nem, miért hazudnék?
-Ezért.-fölém hajolt a földön és gyengéd csókot adott a számra, majd egy puszit az orromra.
-Úr isteeen! Belehalok a fájdaloooooomba!-ordítoztam vigyorogva. Niall újra megismételte az előbbi csókot és akárhányszor abbahagyta, ordítoztam. Végül már a kanapén kötöttünk ki.
-Ki hívott reggel?-kérdeztem két csók között.
-Nem lényeg.
-Akkor miért döbbentél le?
-Mert a testvérem hívott, akivel rég beszéltem.
-Azt hittem, valami bajod volt...megijesztettél....
-Nem volt szándékomban. Ha szeretnéd, kiengesztellek.-rám kacsintott. Én nem válaszoltam semmit. Kicsit  féltem mert ÍGY még senkivel se voltam...Próbáltam nem kimutatni, de észrevette.
-Minden oké?
-Ühüm.
-Ha nem akarod, szólj!
-Akarom, csak...rossz emlékek kötődnek ehhez...
-Blant?
-Igen...
-Akkor gondoskodok róla, hogy elfelejtsd és én jussak mostantól eszedbe!-mosolygott kacéran, felkapott a karjaiba és felvitt az emeletre. Annyit mondhatok, ennél jobb estém még nem volt, de gondoskodok róla, hogy legyen jobb. ( ;) )



-Mennyi az idő?-morogtam Niallnek, aki épp a ruháit szedte össze a földről.
-Hajnali 3.
-Basszus, anyának azt mondtam, hogy otthon alszok... Hazamegyek!
-Beszéltem vele, nem baj, ha itt maradsz. Azt mondtam neki, hogy elfáradtál suli után és kidőltél a kanapén.
-Köszönöm. De reggel akkor is haza kell mennem a cuccaimért és a héten otthon is leszek. Nem akarom anyát egyedül hagyni, alig voltam vele az utóbbi időben...
-Rendben. De most inkább aludj tovább, majd fél 7-kor felkeltelek, úgy jó lesz?
-Igen.-nyomott egy puszit a homlokomra, lekapcsolta a villanyt és kiment a szobából. Nem voltam már álmos, azon gondolkoztam, hogy tud ilyenkor mászkálni a lakásban és egyáltalán mit csinál ilyen korán. Aztán inkább ráhagytam a dolgot. Ahogy körbenéztem a földön heverő ruhákon, visszatértek az emlékek, a legszebb pillanatok és a gyengéd érintések. Feledjthetelen éjszaka volt, az biztos és sikerült elfeledtetnie az éjszakát Blant-tel.
Fél óra gondolkodás után úgy döntöttem, lemegyek én is a nappaliba Niall-höz - ha egyáltalán ott van - de amikor kitakaróztam, rádöbbentem, hogy nincs ruha rajtam. Végül kerestem Nialler szekrényében egy pólót és egy rövidnadrágot, magamra kaptam és levágtattam a lépcsőn. Körbejártam az egész házat, az udvart, de nem találtam. Még a mobilját is megcsörgettem, de azt se vette fel. Ő nem, de más igen...
-Ki...ki az?-szóltam bele reggeli rekedtes hangommal.
-Maga kicsoda?
-Hope. Hope Donovan. És ott ki van?
-Azt most nem mondhatom el. Azt a megbízást kaptam, hogy elhívjam magát az Addlestead erdőbe, London délnyugati csücskébe.
-De...én minek mennék oda? És gondolja, hogy én elmegyek úgy hipp-hopp, ha hív egy idegen? Normális maga?? Én nem  is ott lakok, hanem London teljesen másik oldalán!
-Igenis tudja, ki vagyok... És el fog jönni, azt garantálom.
-Hát rosszul hiszi... Amúgy meg miért van önnél Niall telefonja?
-Éppen ezért fog eljönni. Itt van nálunk. És ha nem jelentkezik a megbeszélt helyen, súlyos, durva dolgok fognak történni, amit soha nem tud majd visszafordítani. Magán áll a döntés!
-Jól van, elmegyek! Mikorra pontosan?
-Mondjuk...3 óra múlva?
-Vagyis fél 7?
-Igen, akkor. Az erdő északi pontján.
-Nekem tanítás is van.
-Arról én nem tehetek. Vagy látod a drágalátos barátocskád, vagy nem. Engem nem zavar, nem az én dolgom. Viszhall!
-Hé! Várjon még!-reménytelen volt, hogy meghallották, mert előbb letette a telefont, minthogy kimondtam volna. Nagyon aggódtam, fogalmam sem volt, hogy jutok el oda és egyáltalán igaz-e az egész dolog. Más a sírógörcs kerülgetett, de sikerült visszafognom magam és felhívtam anyut.
-Szia anyuci! Reggelre rosszul lettem, beszólnál az iskolába? Azt hiszem mindjárt idehányok és a homlokom is forró...
-Rendben. Biztos azért dőltél ki este is olyan hamar. Akkor majd betelefonálok, szia kicsim! Ha gondolod, átmegyek.
-Nem kell, köszönöm, még a végén te is elkapsz valamit...Na megyek, eszek valamit. Szia!
Miután csigatempóban megettem a reggelimet, rádöbbentem, hogí már csak ásfél óra maradt és ha oda akarok érni, lassan el kell indulnom. Viszont ruhám még mindig nem volt, úgyhogy maradtam Niall pólójában, amit alul megcsomóztam, hogy ne legyen olyan bő, viszont kerestem egy másik nadrágot, ami nem annyira gáz, úgyhogy felvettem az egyik farmerjét. A szára egy csöppet hosszú volt, de megoldottam és felhajtottam.
Miközben szaladtam a buszhoz, amivel egy darabig eljutok London délnyugati része felé, a telefonomon azt néztem, hogy jutok tovább onnan, ameddig a busz visz.



7:32. Sehol senki. Berezelve vártam vagy 10 percet, de még mindig nem láttam senkit, csak suttogást hallottam. Körülnéztem, forogtam össze vissza de csak a fákat láttam magam körül. Csak egy hirtelen mozdulat volt az egész, és máris nem láttam semmit. Valaki zsákot húzott a fejemre és a karjaimat hátul összefogta. Ismerős volt a szorítás, de mégsem tudtam biztosan, ki az. Olyan ismerősen ismeretlen. 
-Be a furgonba, kiscsaj! Most!
-Jól van már ne üvöltözzön! Hallok én a szép szóból is! Tahó!
-Mit mondtál?!
-Jól hallottad, retardált!
-Hogy felbátorodtál!
-Eléggé ehez is!-úgy orrba vágtam - vagy valahol máshol, nem tudom pontosan mert nem láttam a zsáktól - hogy felordított és összeesett, amit a puffanásból hallottam.
Hirtelen elkapott egy másik kéz és berángatott a kocsiba. Az út elég zötyögős volt, kétségbe is voltam esve és rosszul is voltam, szóval örültem hogy megérkeztünk, mert majdnem kidobtam a taccsot.
-Szállj ki!
-Nem!
-Mondom, hogy szállj ki! Ne játszadozz!
-Nem nevezném ezt az egészet játéknak!
-Hááát... én igen.-most más hangon beszélt a férfi, és rögtön felismertem. Lerántotta a zsákot a fejemről és hozzávágtam.
-Hülye idióta! Tudod, hogy be voltam fosva? Örüljetek, hogy nem rókáztam hátra az idegességtől! Utállak! Mindenkit! Ezt még visszakapjátok és megtanuljátok, hogy ne kezdjetek ki Hope Donovan-nel!
-Ne legyél pukkancs, gyere ide te dilis!
-Én vagyok a dilis? Fejezd be, ez egyáltalán nem vicces!-annyira ideges voltam, hogy pattogtam össze-vissza és fenyegetően mutogattam mint az ötre.-Nagyon felidegesítettetek, elcsesztétek a napomat, a suliból is hiányoztam pedig nagyon sokat kell pótolnom, amivel ti is tisztában vagytok! Őrültek!
-Nyugodj már le!-ordított az arcomba Harry egy váratlan pillanatban elém hajolva. Még a madarak is elrepültek a mellettünk lévő fáról.
-Jesszus!
-Megijedtél mi?-vigyorgott.
-Nem. Csak rohadt büdös a pofád...-ez volt az a pillanat amikor megnyugodtam és a többiekkel együtt vihogtam.-Tulajdonképpen miért vagyunk itt? Igazából hol is vagyunk?? 
-Egy nagyon jó helyen, amikor találkoztunk a srácokkal, ide jöttünk beszélgetni és ismerkedni. Akkor kajálda volt, most meg a miénk mert megvettük. Bulikat szoktunk itt rendezni.
-És ma mit is ünneplünk?
-Nem tudod?
-Nem.
-Akkor gyere be.-Niall az ujjait az én ujjaim közé fonta és bevezetett az ajtón.
-Cső csajszi! Nem akartuk a közhelyes "meglepetés" és "boldog szülinapot" kiabálást, mert tudjuk, hogy utálod... De azért isten éltessen!-két puszival és egy öleléssel jutalmazott.
-Nem 1 hónap múlva lesz? És mondtam, hogy nem kell semmi...
-Azt az egy hónapot pont végigszenvedted és igenis kapsz ajándékot!
-De ahhoz, hogy odaadjátok, minek kellett elrabolni?! Nem lett volna egyszerűbb például csak odaadni és annyi? És buli se kellett volna, főleg nem ennyi cuccal...

Meglepetés fejezet #3.

(Írta: Lorie)




/Blake szemszöge/


  A fenébe, hol késik már Liam ennyit? Sík ideg voltam. Még egy csomó dolgunk van, és mégis azzal kell törődnöm, hogy ki hol kószál. Mindjárt itt az év vége, tanulni nem kell már sokat, persze a ballagás nehezítő tényező idő-téren, de átvészelhető. Harry gyönyörűen ír, úgyhogy ő segít nekem a meghívók elkészítésében, a többiek meg ezzel a dologgal foglalkoznak. Hupsz, foglalkoznának, ha valamelyikük nem tűnt volna megint el...

  - Louis, nem láttad Liam-et? - kérdeztem forrongva.

  - Ami azt illeti, nem, de az előbb beszélt vele Zayn telefonon.

  - Igen, és...?

  - Nyugi már, lazíts egy kicsit. Azonnal itt lesz.

  - Kösz. - suhantam el mellete a pénztárcámért.

  - Hogy haladsz, Harry? - álltam oda mellé.

  - Kétmilló kész, márcsak nyolcszorennyi van hátra! - kacsintott a kezét rázva, éreztetve, hogy elgémberedtek az ujjai.

  - Bocsi, nagyon szívesen segítenék, csak tudod...

  - Igen, persze. Nem gond, elboldogulok. De te megoldod egyedül? - nézett a kezemben lévő pénztárcára.

  - Nem, ezért kéne már Liam - kezdtem el az ujjaimmal az asztalon dobolni.

  Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.

  - Rohanoook! - kiabáltam, és szinte feltéptem az ajtót.

  - Hohohó, valaki meg akar ölni? - találtam szembe magam Liam vigyorgó arcával.

  - Közel vagyok hozzá... - néztem rá izzó szemekkel.

  - Ja jó, mert már azt hittem...

  - Elég, nyomás! - toltam ki az ajtón.

  - Hova megyünk? - kérdeztem.

  - Szerinted? - lebegtettem meg az orra előtt a pénztárcámat.

  - A... bankba?

  - Hülye. Vársárolni.

  - Ja...

  - Te vezetsz! - dobtam oda neki a kulcsokat.

  Már órák óta bolyongtunk áruházról áruházra, a kocsi csomagtartója már megtelt, és a kezünk is tele volt pakolva.

  - Blake, lehet hogy hülye vagyok, de...

  - Igen, az vagy.

  - Hahaha, hagyd, hogy befejezzem. Szóval, nem úgy volt, hogy Hope nem akar nagy felhajtást a szülinapjára?

  - Te kis butus - vigyorogtam -, szerinted ez engem érdekel?

  - Hát... ahogy így elnézem a vásárolt cuccok mennyiségét... nem hiszem.

  - Akkor nincs miről beszélgetnünk. - képtem oda a kasszához.

  Fizettük, kimentünk a kocsihoz és már kezdtünk volna bepakolni, mikor rájöttünk, hogy már egyáltalán nincs hely. 

  - Valamelyikőnknek itt kell maradnia. - mondta Liam gondolkozva.

  - Majd én. - mondtam. - Itt maradok a maradék cuccal amíg te hazaviszed az eddigieket, majd visszajössz értem.

  - Nem, ez nem megoldás. Nem hagylak itt. Kezd sötétedni. Hidd el, van itt néhány alak a közelben, aki csak egy gyenge kis prédának lát téged.

  - Egy: nem vagyok gyenge, kettő: tudok vigyázni magamra, három: én nem fogok hazavezetni sötétben. Úgyhogy szerintem megbeszéltük.

  Leültem a bolt falához a táskákkal és elnéztem a másik irányba.

  - Blake...

  - Nem. - jelentettem ki határozottan.

  - Ha Harry megtudja, hogy...

  - Nem fogja megtudni. Hazamész, kirakod a cuccokat és már jössz is vissza. Észre sem fog venni, annyira bele van mélyedve a meghívókba.

  Nagyot sóhajtott, nézett engem néhány másodpercig, majd megadta magát. Beszállt a kocsiba és elhajtott.

  Nem tudom mennyit lehetett távol, talán fél órát, vagy egy órát, de már teljesen sötét volt, a levegő lehűlt és kedtem fázni. Viszont nem volt igaza, egyetlen gyanús alakot sem láttam.

  Hirtelen ismerős fény villant fel a távolból, először elvakított, majd mikor közelebb ért, már pontosan láttam, hogy az az én megmentő autóm. Gyorsan felkapkodtam a földről a cuccokat és felé rohantam. Amint megállt, a vezető üléshez siettem, hogy átadjam neki a dolgok felét, hogy be tudjuk rakni a csomagtartóba.

  A fény még mindig bátotta a szememet, épp hogy csak a körvonalakat láttam. Nyílt az ajtó, kiszállt, én hátrébb léptem, hogy elengedjem, de ő megfogta a nyakamat és visszahúzott. Az ajkát a enyémen éreztem.

  Ösztönösen visszacsókoltam, és csak aztán jöttem rá, hogy kivel vagyok éppen. Hirtelen ledermedtem, amit ő is észrevett, és elhúzódott tőlem.

  Zavaros fejjel pislogtam rá, bár még mindig nem láttam őt.

  - Ömm, most mondanám, hogy meglepetés, de szerintem már most is eléggé meg vagy lepődve... - mondta vigyorogva.

  Óriási kő esett le a szívemről amint meghallottam a hangját. Megkönnyebülten öleltem át a nehéz szatyrokkal a kezemben.

  - Oh, Harry, tudod mennyire megijesztettél? - kérdeztem, és majdnem kibuggyant egy könycsepp a szememből.

  - Hát, bár meglapetésnek szántam, hogy eljövök, de az ilyesztgetés is megfelel...

  - Jaaj... - bújtam bele a mellkasába.

  - Szóval... melyik szatyrokat vegyem át?