Ötödik fejezet.

(Írta: Lorie)



  Kértem Istent, hogy segítsen, és egyik nap betoppant Liam a szobám ajtaján. Az volt életem legszebb napja. Megígérte, hogy ki fog vinni engem minden áron, ha kell, örökbe fogad. És most sikerült!

  Liam megkért, hogy várjunk kint a folyosón, amíg ő vált néhány szót Ronnie-val. A srácok kaptak az alkalmon, és meglógtak valami autómatát keresni, nehogy éhenhaljanak. Természetesen Blake is velük ment, de én maradtam. Ennyi izgalom és mászkálás elég volt már erre a napra. Főleg, hogy még előttünk van egy többórás koncert.
  Először csak dobolni kezdtem a kezemmel a szék karfáján, amin ültem, de aztán csak nem bírtam megmaradni a fenekemen, úgyhogy sétálgatni kezdtem fel-alá a 128-as szoba előtt.
  - De akkor most hogy lesz? - szűrődött ki Ronnie hangja a szobából. Nem akartam hallgatózni, de egyszerűen képtelen voltam megállni, hogy ne koncentráljak a hangokra, mikor elhaladtam a szoba mellett.
  - Hát, örökbe mégse fogadhatlak... - egy pillanatnyi csönt követte Liam hangját.
  - Mégis miért? Hiszen már majdnem Amerikában is felnőttnek számítasz. Európában meg már bőven.
  - Nem erről van szó...
  - Hát mégis miről?
  - Nos... Igazából nem az van, hogy nem tehetném meg... de félek, egy idő után többet jelentenél, mint a lányom.
  Itt megállt bennem az ütő. Tényleg nem kéne hallgatóznom.
  Mintha ezt az univerzum is megérezte volna, abban a pillanatban megjelentek a fiúk és Blake a folyosó végén. Hogy még véletlen se figyeljek arra, hogy mi folyik a szobában, gyorsan eléjük siettem.
  - Na, kaptatok valamit? - kérdeztem.
  - Kóla, sajtos chips, két Fanta és egy extra sós ropi.
  - Mit ne mondjak, jó tápláló. - bólogattam.
  - Ah, mit beszélnek már ennyi idelyig? Indulnunk kéne - nézett Zayn az órájára.
  Nagyot nyeltem. Bűntudatom támadt, hogy talán olyat tudok, amit nem kéne.
  - Addig üljünk le. - javasolta Niall, és már helyet is foglalt. Mi is oda húztunk néhány széket, és leültünk.
  - Ki mit kér?


  Legalább fél óráig mazsolázták a srácok a rágcsákat, mire Liam és Ronnie kiléptek.
  - Indulhatunk? - állt fel Louis.
  - Igen. De majd szeretnék veled beszélni - válaszolt Liam.
  Louis értetlenül pislogott rá, de Liam csak legyintett, és kijelentette, hogy később majd megbeszélik.
  Gyorsan odaértünk a nagy csarnokhoz, ha engem kérdeztek, teljesen úgy nézett ki, mint egy focipálya.
  - Maradjatok itt kint, amíg én elintézem, jó? - furakodott Harry át a tömegen a biztonsági őrök felé.
  - Mit intéz el? - kérdeztem.
  - A biztonságiakat - felelte Lou.
  - Mi? Verekedni fog? - néztem rá döbbenten.
  - Ó, dehogy is, te butus - borzolta meg a fejem. Elcsaptam a kezét. - Elintézi, hogy bejussunk.
  - Haha, mit kéne azon elintézni? Hiszen ez a TI koncertetek.
  - Hidd el, ez nem olyan egyszerű. Van néhány üres fejű őr. Sőt. Szinte az összes az. De nem is az eszükért fizetik őket.
  - Aha...
  Amilyen szerencsés vagyok, megint sikerült elszakadnom a csoporttól. Viszont egy érdekes személyel futottam össze.
  - Bocsi, ez a lábad volt? - fordultam meg. Vagyis, nem a személy, hanem a személy holléte volt érdekes.
  - Igen, de semmi vész - egyenesedett ki.
  - Úristen, te meg mit keresel itt? - kérdeztük egyszerre.
  - Hope? - kérdezte kikerekedett szemmel.
  - Rikki? - tátottam el én is a számat.
  - Hope! - hallottam magam mögül.
  - Azonnal Liam! - ordítottam vissza.
  - Liam? - ájuldozott Rikki.
  - Rikki? - néztem rá kérdően.
  - Befejeznétek? - lépett oda Blake.
  - Blake? - kérdezte Rikki.
  - Rikki? - kérdezte Blake.
  - Normalizálódnátok? - lépett oda Harry.
  - Harry? - döbbent le Rikki.
  - Valaki beavatna engem is? - szállt be Niall.
  - Niall! - Rikki már félholt volt.
  - Jöttök? - hajolt oda Zayn.
  - Zayn... - Rikki már tényleg az ájulás szélén volt.
  Éreztem, ahogy valaki megérinti a vállamat.
  - Louis, már csak te hiányoztál... - forgattam a szememet.
  - Louis...?! - kezdett el Rikki sikítani.
  - Oké, ELÉG! - kiabálltam. Hirtelen mindenki csöndbe maradt. - El fogunk késni. - vettem alább a hangerőt.
  - Ööö, oké, induljunk - fordult meg Blake, de abban a pillanatban vissza is pördült. - Változott a terv. Futás!
  Hirtelen azt hittem, Blake csak hülyéskedik, de nem, a tömeg Rikki kiabálásától felfigyelt a fiúkra, és most mindenki felénk tolongott és visított. Szélvész iramban kezdtünk el rohanni a másik irányba, remélve, hogy nem vettek észre olyan sokan. Kézen ragadtam Blake-et és Rikkit, és futottunk, ahogy tudtunk.
  - Gyorsabban! - siettetett Zayn.
  - Nézzétek! - fordult be az egyik utcán Harry, és egy nagy fal felé vezetett minket.
  - Harry, ez egy zsákutca! - agodalmaskodtam.
  - Azt mondtad még suliba jársz. Akkor biztos át tudsz mászni egy kerítésen...
  A lélegzetem is elállt. Én? Falmászás? Na neeem.
  - Gyertek! Gyorsan, gyorsan! - tartott bakot elől Niall.
  - Hagyd csak - guggolt le mellé Harry. - Én magasabb vagyok, jobban át tudom ugrani egyedül.
  - De...
  - Most ne vitatkozz, nincs rá időnk.
  Niall csak bólintott, értette, Harrynek teljesen igaza van.
  - Áu - szisszent fel Harry, mikor Rikki a magassarkújával belelépett a tenyerébe. Hogy minél gyorsabban megszabaduljon a szórú tárgytól, a bongyori gyorsan lökte át legjobb barátnőmet a falon, mejnek következtében akkorát dobódott, hogy nem is akartam tudni, hol landolt.
  - Te jösz - tatotta a kezét Harry.
  - Ez nekem nem megy... - nyöszörögtem.
  - Gyerünk már srácok, itt vannak a nyakunkon! - hallottam a kerítés másik oldaláról.
  - Gyere már! - nyúlt értem Harry.
  Behunytam a szememet, összeharaptam a fogamat, ökölbe szörítottam a kezemet, de mindez nem hatotta meg Harryt, a közetkező pillanatban azt éreztem, hogy a levegőben vagyok, és mire kinyitottam a szememet, valakinek a karjában találtam magamat.
  - Szia... megint. - mosolygott Niall.
  - Agh - huppant le Harry is közénk.
  - Fú, ezt megúsztuk - dőlt neki a falnak Zayn.
  - Vagy mégsem? Arra nem gondoltatok, hogy fogunk visszajutni? - kérdezte Blake.
  - Még szerencse, hogy feltalálták a hátsó bejáratot. - ment előre Niall.
  Az én szöszi, megmentő ír manóm - gondoltam, és elmosolyodtam.