Első fejezet.

(Írta: Lorie)



  Ez a nap nem is lehetne már rosszabb. A buszom több mint húsz percet késett, nyakon kapott egy váratlan hideg zuhé, majd még ez is. Váhh. Sík ideg voltam, alíg vártam, hogy ennek a napnak már végre vége legyen. Elborult aggyal csörtettem ki a WC-re, sikeresen összefutva a főnökömmel.
  - Nahát, nahát, Hope kisasszony, magácskának nem az előadótermet kéne tisztítania? Másél óra múlva kezdődik egy igen nagysikerű zártkörű rendezvény, és még az előző este szennye a plafonon is megtalálható! - mutogatott feltűnően, erős francia akcentusa betöltötte az egész folyosót. A plafonon heverő mocsokból meg maximum annyi volt igaz, hogy POROS volt a márványPADLÓ a sarkokban. Néhol. És de, igen, a előadótermet kellett volna tisztítanom, de nyomós okom volt rá, miért nem ezt csináltam.
  - Elnézést, történt ez az... incidens. - próbáltam higgadtan megmagyarázni. Sikerült amennyire sikerült, még mindig ideges voltam, nem érdeket. - Pearcy leöntött kávéval.
  - Leöntötte magát kávéval? - méltatlankodott.
  - Tudja, nem direkt volt, csak... megbotlott. - Hahaha, az év legjobb vicce, méghogy nem direkt volt. Pearcy utál engem, bár soha nem tudtam miért. Ő Mr. Peterson, az én drágalátos főnököm személyi aszisztense volt, szőke haja, kék szeme van, és nagyon magas, amire a magassarkú is rásegít. A rózsaszín alapszín az öltözködésében. Néha úgy gondolom, rosszabb már nem is lehetne. Teljesen az ellentétem, eltekintve a szemszíntől. Barna hajam van, és nem vagyok túl magas. Sőt, a legtöbb emberre inkább felfele kell tekintgetnem. Bár még nőhetek, senki sem mondta, hogy már nem. Végülis még csak tizenhat éves vagyok, és annak a nyavajás ''rossz anyagi háttér'' miatt kell a suli mellett részmukaidős állást vállalnom. Oh, és az én szerencsétlen fejemnek pont ezt a hülye állást, ezzel a hülye főnökkel kellett kifognom. Bláhh. Ja, és a rossz anyagi háttér alatt azt kell érteni, hogy tökmindegy mennyit keresnének a szüleim, akkor sem kapnék zsebpénzt, ezért bármit szeretnék, annak magamnak kell megkeresnem az árát.
  - Aha... megbotlott. - bólogatott Mr. Peterson.
  - Igen. Esetleg van mégegy munkaruhája, amit felvehetnék? Amint látja, ez már használhatatlan.
  - Attól tartok drágaságom, nincsen. Kénytelen lesz az utcai ruhájában befejezni a munkát, sajnálom.
  Igen, annyira sajnálta, mint amennyire én szerettem, hogy ő a főnököm.
  Bementem az öltözőbe, majd a kávéfoltos ruhámat a földhöz vágva szidtam gondolatba Mr. Peterson-t. Morgolódásomból telefonom csörgése riasztott ki.
  Kivettem a táskámból, majd a kijelzőmön megjelent drágaltos barátnőm vigyorgó képe. Hahaha, de bolond ez a nőszemély.
  - Halló? - vettem fel.
  - Sziaaaaa! Na, mit csinálsz? - szokásához híven megint pörgött.
  - Melózok. - válaszoltam unottan.
  - Midő újdonság. Mikor végzel?
  - Nem tudom. Azt hiszem már megint felbosszantottam a főnökömet.
  - Uhh, akkor holnapig sem végzel.
  - Köszi.
  - Hé, én csak az igazat mondom. Tudod mit? Egy fél óra múlva ott vagyok, és kiszöktetlek.
  - Ahh, megmentő vagy. Siess!
  - Ahogy csak tudok. Most puszi!
  - Szia!
  Elraktam a telefont, majd vissza mentem az előadócsarnokba, amit további tíz perc szék alatt bújkálós szemétszedés követett.
  A színpadon toltam volna el egy széket, de valaki az utamat állta.
  - Bocsi, kérlek arrébb vinnéd a seggedet? Útban van. Köszi! - kicsit bunkó stílusomat én sem díjaztam, de már a fejem is fájt. Abban reménykedtem, hogy Rikki hirtelen beállít, hogy MEGJÖTTEM!, és elvisz engem. Minél hamarabb. Akár ebben a másodpercben. Most. Gyerünk már. Aaaaa, Rikki!
  - Ne vedd zokon, de ezt most nekem mondtad? - fordult meg.
  - Miért, mit gondoltál? Ennek a széknek beszélek? Azért ennyire sötét MÉG nem vagyok. - egyenesedtem ki. Felmértem ellenfelemet. Fiú, tizennyolc-tizenkilenc éves körüli kor, barna, göndör haj, feltűrt rövid ujjú fehér pólója ujja alól kilátszódtak kisebb tetoválásai, és egy nagyobb hajószerűség. Wow, mi ez, egy vérbeli börtöntöltelék?
  - Te... hogy beszélsz velem? - teljesen ki volt akadva. Nem értette, hogy MEREK így beszélni vele. Hahaha, ez kezd egyre érdekesebb lenni.
  - Miért, hogy kéne beszélnem veled? - húztam fel a szemöldökömet.
  - Tudod te egyáltalán, hogy ki vagyok én?
  - Ömm... tudnom kéne? Várj, kitalálom. Egy idegesítő ''szépfiú'', aki azt hiszi körülötte forog a világ? Mi lenne, ha egyszerűen csak arrébb mennél, és elfelejtenénk az egészet?
  Megfordultam, és a széket a másik irányba kezdtem el húzni.
  - Várj, várj! - kapta el hátulról a kezemet. Ösztönösen elrántottam, majd megfordultam.
  - Most meg mit akarsz?
  - Te tényleg nem tudod, ki vagyok én?
  - Jaj, ne fárassz már... - fordultam vissza a székhez sóhajtva, majd indultam volna tovább, de megint szóval tartott.
  - Hé, nézz ide! Hé!
  Megforgattam a szememet, majd ránéztem. Érteltlenül pislogott rám.
  - Te... nem... ismersz... engem?
  Lassan megráztam a fejem.
  - Talán találkoztunk valahol? Ugyanabba az iskolába járunk? - találgattam.
  - Nem - rázta meg a fejét -, én nem járok iskolába.
  - Egyre jobb. - grimaszoltam.
  - És... nem szoktál... TV-t nézni? Vagy újságot olvasni?
  - Nincs TV-nk, az újság meg pénzbe kerül, amiből mostanság elég szűkösen vagyok. Még valami?
  - És... internet?
  - Hülyeség. Néha a könyvtárban a házimhoz szoktam használni. De azt is csak ritkán.
  - Szóval azt mondod, hogy Facebook-od sincs? Twittered?
  - Viszlát, izé... - most jöttem rá, hogy nem is tudom a nevét, bár nem is nagyon érdekelt. Úgy voltam vele, hogy úgyis most látom utoljára. - idegen.
  Ránéztem a falon függő órára, ami boldogan ketyegett, diadalmasan mutatva, hogy két perce lejárt a munkaidőm. Odaléptem a táskámhoz, majd belegyömöszöltem a még kint lévő cuccaimat, majd a vállamra kaptam. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefonom.
  - Szia Hope! - Ricki barátnőm hangja csendült fel a fülemre szorított mobilból.
  - Na mond.
  - Figyelj, bedugultam tőled egy sarokra. Nem tudnál elgyalogolni idályig? Áll a forgalom. Valami baleset történt.
  - Oh. - hangolódtam le. - Persze, ha áll a forgalom mehetek gyalog is. Ott találkozunk.
  - Szia! - tette le.
  - A fenébe. - fordultam meg. Az a bizonyos fiú még mindig ott állt mögöttem. Engem nézett.
  - Elvihetünk? - kérdezte.
  - Egy sarokra áll a barátnőm a kocsijával, nincs rá szükségem.
  - De hisz áll a forgalom.
  - Te ezt honnan tudod?
  - Most mondtad.
  Erre nem tudtam mit felelni. Igaza volt.
  - Boldogulok magam is. - mentem volna el mellette, de az utamat állta.
  - Megtisztelnél.
  - Nem értem, az emberek miért nem képesek felfogni, hogy a 'nem' az nálam azt jelenti, hogy NEM.
  Kikerültem és az ajtó felé vettem az irányt. Hallottam, hogy jön utánam, de nem foglakloztam vele, abban reménykedbe, ha figyelmen kívül hagyom, békénhagy. Mielőtt kitártam volna az ajtót a már csodásan napsütötte tájra, megint megszólított. Kezdett az idegeimre menni.
  - Ne menj ki!
  Nagyot sóhajtottam, és megfogtam a fejemet.
  - Most meg mit szeretnél?
  - Szeretném, ha elvihetnénk téged, de ha kimész, aztán már nem jöhetek utánad.
  - Hála istennek - lódultam meg az ajtó felé, de utánam rohant.
  - Kérlek, gondold meg!
  - Ahh - fordultam meg. - Meggondoltam.
  - És?
  - Nem.
  Kiléptem az ajtón, de ő nem jött velem. Diadalittasan hátravigyorogtam, de az ő arca nem volt valami derűs.
  - Nem jöhetek utánad.
  - Már miért ne jöhetnél? - forgattam meg a szememet. - Vámpír vagy, és elégsz a napon, vagy mi?
  - Ez egy igen jó hasonlat volt az én helyzetemre.
  - Azt mondod?
  - Igen, azzal a különbséggel, hogy nem vagyok vámpír, és nem égek el a napon.
  - Tudod, ezt valahogy sejtettem. - Már majdnem elindultam, mikor elfogott a kíváncsiság. - Mégis miért nem jöhetsz ki?
  - Te tényleg nem tudod, hogy ki vagyok, ugye? - kérdezte.
  - Nem, de nem értem az összefüggést. Mi vagy te, egy nemzetközi híresség, akit ha meglátnak az utcán vége van, mert ellepik a sikoltozó rajongók?
  - Úristen! - hallottam a hátam mögül Rikki hangját. Megfordultam, és láttam, hogy tátott szájjal bámul ki a kocsi ablakán az utca túloldaláról. Hitetlenkedve fordultam vissza a fiúhoz, aki már egy lépéssel hátrébb állt.
  - Azt hiszem, most jobb, ha mész. - mondta.
  Bólogattam, majd az autó felé vettem az irányt.





  - Hope, hope! - Rikki szólongatása riasztott ki ábrándozásomból. - Nem szeretnéd elárulni, mi a fenét csináltál te ott VELE?
  - Rikki, őszinte leszek hozzád, fogalmam sincs, ki volt ő.
  - Mi... hogy... te... NEM TUDOD, HOGY KI Ő? - döbbenet ült ki az arcán.
  - Miért, szerinted csak hülyéskedek? Most komolyan.
  Nyelt egyet.
  - Ő Harry Styles. Maga HARRY STYLES.
  - Aha... most tudnom kéne, hogy kiről beszélsz?
  - Ahh... - verte bele a fejét a kormányba. - Menthetetlen vagy.
  - Itt tegyél ki légyszi! - néztem ki az ablakon. Még el kellett intéznem valamit.
  - Oké.
  Félreállt és leparkolt. Kiszálltam a kocsiból, elköszöntem tőle, majd a posta felé vettem az irányt.
  Feladtam a képeslapot, amit anya adott, a nagymamámnak jövőhéten lesz a születésnapja. Ki hitte volna, még levelünk is érkezett. A borítékot nézegetve megláttam egy nevet, ami teljesen felvillanyozott.
  Óriási vigyorral az arcomon hagytam el az épületet, majd szerencsésen nem nézve az orrom elé neki mentem valakinek.
  - Oh, bocsánat! - mentegetőztem, majd mentem volna tovább, de a hangja, ahogy azt felelte, 'Semmi baj.', nagyon, de nagyon ismerős volt. Felnéztem az arcára, de nem láttam, mert kapucnit viselt, és a nap is a szemembe sütött.
  - Ismerjük egymást? - kérdeztem.
  - Én ismerlek téged. De te engem nem.
  Kár volt ezt mondani, mert rögtön rájöttem, ki is ő.
  - Várj, ne mond meg! Tudom, hogy hogy hívnak téged, egy pillanat! - igazán erőlködtem, hogy eszembe jusson a neve, de csaknem tudtam rájönni. - Talán... Hector? Nem, nem! Megvan! Henry! A neved Henry Stones.
  - Majdnem. A nevem Harry Styles, a tiéd pedig Hope.
  - Mi... mármint, honnan tudod?
  - A főnököd gyorsan ki tud borulni, ha valaki úgy megy el a munkahelyéről, hogy nem jelentkezik ki, és nem is szól, hogy lelépett.
  - Oh, tudtam hogy valamit elfelejtettem. Most ha megbocsátasz...
  Arrébb léptem, de egy másik fiú állta az utamat. Ő is kapucnit viselt, illetve napszemüveget, de neki enyhén látszódott az arca.
  - Mi van ma mindnkivel? - fújtam egyet, majd a másik irányba indultam, de ott is állt valaki. Nem is kell mondanom, szintén kapucniban, napszemüveggel.
  - Wow, most az összes híresség rám van kattanva? Legalább ismernék közölük egyet is. - morogtam.
  - Elvihetünk? - jött a hátam mögül a kérdés. Nem volt ismerős a hangja.
  - Ti? Istenem, miért beszél mindenki többesszámban? Kik vagytok ti?
  - Nem ez volt a kérdés.
  - Ha meg engedem, békén hagytok?
  Nem jött a kérdésemre válasz.
  - Merre van a kocsi? - forgattam meg a szememet.
  - Hát, nem éppen kocsi... - hallottam balról Henry hangját. Ja, nem, Harryét.
  Elindultak az egyik irányba, követtem őket. Végre nem szemben voltam a nappal, így ki tudtam venni az alakjukat. Megszámoltam, négyen voltam. Meg az ördög is párosával jár. Vagy hogy is van az a mondás...
  - Mi a fene...? - kérdeztem, mikor egy nagy, piros busz előtt alltunk meg.
  - Mi van, hát nem tetszik? - vigyorgott Harry.
  - Nem az, csak... mindegy. - ráztam meg a fejemet.
  Az egyik fiú kinyototta az ajtót, majd beszálltunk. Tágas, szép, lakájos volt a busz belűlről, még TV és WC is volt bent. Igaz, chipses zacskó, és és két üres kólás üveg hevert a földön, de azon kívül rend volt, és méreg drága, fényes és tompa dolgokkal volt tele. 'Hűha...' - gondoltam.
  Leültünk a két egymás elé tolt félkör alakú kanapéra. Amint elindult a busz, úgy éreztem benne magam, mint egy limuzinban. Sötétítő volt az ablakokon, be egyáltalán nem lehetett látni, és szerencsére megszűrte a napfényt is, ezért nem volt olyan vakító, mint odakint, inkább mindennek olyan hangulatos színe volt.
  Egy idelyig nem szólt senki, majd én voltam az, aki megtörte a csendet.
  - Miért van a busz oldalára írva, hogy Egy Irány?
  - Mert mi vagyunk a One Direction! - kiáltották egyszerre. Fúha, ez ilyesztő volt.
  - Tudod mi az a One Direction? - kérdezte Harry.
  - Hát persze! - legyintettem.
  - Komolyan? - húzta fel a szemöldökét.
  - Naná.
  - Tényleg?
  - Nem hiszel nekem?
  - Nem.
  - Legalább őszinte vagy.
  - Szóval nem tudod.
  - Dehogynem.
  - Akkor mi?
  - Hát... mindenki tudja... az a sorsozat... vagyis nagyon híres.
  - Meghiszem azt. - nevetett az egyik fiú mellettem.
  - Csak nézz körül. - mondta egy másik.
  Úgy tettem. Plakátok, falidíszek, újságok, melyeken öt vigyorgó srác van, ahol hülyéskednek, vagy épp egymás seggét fogdossák. Kikerekedett szemmel néztem rájuk. Na, nem, mindegy, nem rám tartozik a nemi identitásuk.
  - Segítek, nézd ezt - tartott egy cikket az orrom alá a velem szembe ülő fiú, akinek szőke haja volt.  Óriási betűkkel a cím így hangzott: 'A One Direction új, immár második albuma mától kapható a boltokban!'.
  - Ó, szóval egy zenekar vagytok. - mondtam. Így már minden sokkal érthetőbb. És mivel jól néznek ki, gondolom rengeteg rajongójuk van. A hangjukról még nem tudok semmit, de ha az se fars, akkor igazán fényűző életük lehet. Bezzeg ha a lányok tudnák, hogy nem épp az ő 'fajtájukhoz' vonzódnak...
  - Viszont egy valamit még mindig nem értek. - néztem fel az újságból. - Miért hoztatok el ide engem?
  - Ezt Harrytől kérdezd. - kezdtett el röhögni egy fiú, akin még mindig kapucni volt. A többiek már levették.
  Kérdően néztem Harryre.
  - Tényleg, még el sem meséltétek, hogy találkoztatok. - mondta a szőke hajú fiú, aranyos ír akcentussal. Biztosan az összes tinilány elolvad tőle.
  - Csak annyit tudunk, hogy nem ismersz minket. És hogy nemigen szereted a munkádat, és ki nem állhatod a főnöködet. - bólogatott egy sötét hajú fiú, akinek akkora szempillái voltak, hogy még a legszebb top modell is megirigyelte volna.
  - És hogy muszáj volt téged elvinnünk.
  Várjunk. Elvinni, de hova?
  - Most haza visztek? Nem is tudjátok, hogy hol lakom.
  - Hát áruld el. - mondta Harry. Na jó, ez nyálas. Kezdtem feszült lenni.
  - W... White Street... 21. - nyeltem. Ez nem jó. Tereljük el gyorsan a témát.
  - Mi a nevetek? - kérdeztem.
  - Az enyém Niall! - vágta rá a szőke hajú fiú, aki pont előttem ült. Aranyosan mosolygott rám. Az első érzésem az volt vele kapcsolatban, hogy jobban meg akarom ismerni. Meg tudtam volna zabálni, olyan gyömöszölnivaló volt ebben fényben. Már kezdett lemenni a nap, és az árnyak vöröses-narancssárga színt öltöttek. Csodálatos volt.
  - Én Zayn vagyok. - nyújtott kezet a szép szemű fiú.
  - Liam. - Hahaha, hát neki egész nap tudnék nevetni az akcentusán. Haláli.
  - Örvendek.
  - Louis a becses nevem. - Nos, ezzel a fiú máris belopta magát a szívembe. Imádtam, ha valaki így beszél.
  - És engem már ismesz. - modta Harry. Bólogattam. - Egy pillanat és jövök. - állt fel, és előre ment a buszvezetőhöz.
  - És te milyen fajta zenéket szeretsz? - kérzdete a szöszi.
  - Niall ugye? - tippeltem.
  - Igen. - vigyorgott.
  - Hát, nem is tudom. Inkább rock és pop. A régi zenéktől néha kiráz a hideg. De van néhány jó.
  - Akkor ebben hasonlítunk. És hogy állsz a népdalokkal?
  - Régies kategória.
  - Pacsiii! - nevetett fel. Belecsaptam a tenyerébe, mire Harry is megjelent.
  - Pár percen belül ott vagyunk. - közölte.
  - Ott hol? - kérdezte azt hiszem Zayn.
  - Hope-éknál.
  Erre egy pillanatra kikerekedett a szemem, de megnyugtattam magamat azzal, hogy úgysem talélkoznak a szüleimmel. Hála istennek, egyébként mit mondanék?
  A borítékot kezdtem el nézegetni a kezemben, mire egy kéz elkapta előlem.
  - Hé! - káltottam fel. Louis volt az. - Azonnal add vissza!
  - Mert különben? - incselkedett. Utána nyútlam. - Harry, kapd el! - és a boríték máris a hátam mögött volt.
  - Ez nem vicces. Adjátok vissza. Most! - hadonásztam. Már majdnem meg volt, mikor egy kéz hátulól elkapott és elrántott. Szerintem ő sem számolt azzal, hogy ekkora lesz a lendület, mert mindketten hátra estünk a kanapéra. Egyenesen rajta landoltam. Nekem jó puha volt, de az ő testi épségét kétségbe vontam volna.
  - Minden rendben? - fordultam meg. Niall nevetett vissza rám.
  - Ki az a... Blake? - kérzedte Harry a hátam mögül.
  - Az unokatestvérem. - mondtam. - És mostmár kérem vissza. - tartottam felé a kezemet.
  - Ez milyen hülye név már. Szegény srác...
  - Srác? - egyszerre nevettem, és vágtam mérges és sértődött fejet. - Ő... - előkotortam a farmerom zsebéből a pénztárcámat, és a elővettem a benne lapuló régi képet. - Ez én vagyok és ő, mikor olyan három-négy évesek voltunk. Tizenhat éves lány ő is most, csakmint én. Mármint tizennyolc. Ő tizennyolc, én tizenhat, csak tudod, annyira jól ismerem, és ''egy húron pendülünk'', hogy szinte ő a legjobb barátom, és teljesen elfeledkezek néha a korunkról, illetve a korkülönbségről. És te le 'srác'-ozod.
  Harry nagy nevetésben tört ki.
  - Hát így még viccesebb. Lány Blake névvel... Hát én mindjárt meghalok... - fogta a hasát.
  - Nagyszerű. - fintorogatam. - Visszakaphatnám a levelemet?
  - Mostmár, hát persze... - nevetett tovább, de legalább visszaadta.
  - Megérkeztünk! - hallottam a soffőr mély, férfi hangját a busz elejéből.
  Kinéztem az ablakon, és megpillantottam a házunkat.
  - Hát akkor sziasztok! - köszöntem el. - Jó volt megismerni titeket!
  - Jó volt megismerni valakit, aki nem ismer minket - válaszolta Louis, és integetett.
  - Kikísérlek. - indult el az ajtó felé Harry.
  - Szia Hope! - köszöntek el a többiek is.
  Kiszálltunk Harryvel a buszból, majd becsukta mögöttem az ajtót. Elkísért a kapunkig, majd mikor oda fordultam hozzá, hogy elköszönjek tőle, hirtelen két meleg ajkat éreztem az ajkaimon. A szívem is megállt egy pillanatra. A busz ablakából Niall nézett ki rám, szívszakadva.