Harmadik fejezet.

(Írta: Lorie)

 Egy hatalmas ház előtt állt meg a kocsi.

  - Wow! Ti itt laktok?- kérdezte Blake tátott szájjal, mire Harry csak mosolyogva bólintott majd kinyitotta az ajtót.

  - Srácok, megjöttem! És vendégeket is hoztam! – ordított föl Harry az emeletre, mire lábdobogást hallottunk.



  - Nolám, nolám, kit látnak szemeim? - jelent meg Louis a lépcső tetején.
  - Én is örülök, hogy újra látlak, Louis. - intettem oda neki.
  - És minek köszönhetem, hogy eljöttetek? - hagyta figyelmen kívül csípkelődésemet. Blake-el szemezett. A rohadék...
  - Hol találom a mosdót? - indultam el az egyik irányba. Majd valamelyik pöcs választ ad Louis kérdésére.
  - A folyosó végén balra. - hallottam Harry hangját.
  Szép fürdőjük volt, tiszta, fehér, és citromos-málna illatú. A takarítónőjük biztos kitett magáért. Ahh. Leültem a hideg kőre a WC elé, és csempe mintázatát fixíroztam.
  Na jó, vegyük szépen sorjába, mi történt az elmúlt néhány órában... - gondoltam. - Nos, Blake alíg érkezett meg a városba, máris belebotlottunk Harry-be, Harry elhívott hozzájuk, Blake igent mondott, én nemet, de mégis itt vagyunk, és ahelyett, hogy épp most otthon, vagy a parkban lennék KETTESBEN az unokatestvéremmel, most itt szenvedek egy idegen ház fürdőszobapadlóján. - Ennél hülyébb helyzetet nem igen tudtam elképzelni magamnak.
  Feltápászkodtam a földről, megmostam az arcomat, majd mielőtt kimentem volna a többiekhez, elhatároztam, hogy nem leszek bunkó. Egyenlőre. De senkivel.
  A teraszon találtam Harry-re, Blake-re, Niall-re és Louis-ra, miközben iszogattak valamit. Nem tudtam mi volt az, de jó illata volt.
  - Hát szia, mi van, nagy volt a dugulás? - keztett el viccelődni Louis, mikor meglátott.
  - Elmehetsz a picsá... akarom mondani, ez igazán szellemes volt, Louis. - jutott eszembe a fogadalmam.
  - Gyere, ülj ide. - húzott maga mellé egy műanyag széket Niall.
  - Köszi. - mondtam. Wow, ő az egyetlen ''normális'' ebben a ''családban''.
  Louis valami számomra égtelen unalmas történetet mesélt, amiből csak annyi ragadt meg, hogy: bla, bla, bla, voltam valahol, bla, bla bla, találkoztam valakivel, bla, bla, bla, csináltunk valamit, bla, bla, bla...
  Ebben a pillanatban jött el az a pillanat, amikor megbántam, hogy nem figyeltem arra, hogy mit mondott Louis.
  - És te mit gondolsz Tara-ról? - kérdezte Lou.
  - Hogy kiről? - rezzentem meg.
  - Tara-ról. Az előbb meséltem el az egész történetet. Egyáltalán nem is figyeltél?
  - Bocsi, egy kicsit szétszórt vagyok ma...
  - Azt látjuk. - jelentette ki egyszerre mindenki. Ez egy kicsit ilyesző volt.
  - Szóval... ki az a Tara? - tértem vissza az előző témához.
  - Huhh... - Lou nagy levegőt vett, de mielőtt belekezdhetett volna a története mesélésébe, Harry közbevágott.
  - Nagyon szívesen meghallgatnám mégegyszer ezt a gyönyörű történetet, de attól tartok, nekünk mennünk kell.
  - Máris? - kérdezte Blake lehangoltan.
  - Négykor kezdődik egy koncertünk, de előtte legalább két órával oda kell érnünk. És Liam még be is akar ugrani Ronnie-hoz.
  - Oké, akkor mi el is köszönünk. - biggyesztette le alsó ajkát Blake.
  Harry jobb kezével megérintette Blake arcát, éppahogy az enyémet azon az estén. Már ismertem ezt a monzdulatát.
  - Sziasztok! - pattntam fel a székből, és Blake-et is magammal húztam.
  - Hé! - sziszegett, mikor a nappaliba értünk.
  - Várjatok! - szólt mögülünk Harry. - Hívom Zayn-t és Liam-et, és mehetünk együtt.
  - Köszi, egyédül is hazatálálunk. - mentem volna tovább, de Blake nem jött velem. - Most mi van? - kérdeztem. Durcásan fonta össze karját a mellkasán.



  Nem hiszem el, hogy már megint ebben a kocsiban ülök. Most szinte meg tudnám folytani Blake-et. Elmehet a pi... mármint haragszom rá. És erre a hülye fogadalmamra is, hogy nem lehetek vele goromba. De gondolatban nem mondtam, hogy nem lehet... á, de ez benne van a pakliban.
  - Megérkeztünk. - szólt hátra a buszsofőr. Ennek a mondatnak jobban örültem, mint bármi másnak tudtam volna.
  Harry megintcsak előre ment, akárcsak azon az éjszakán, azzal a kivétellel, hogy most nem engem, hanem Blake-et vitte magával. Gyorsan utánuk siettem volna, mielőtt bármi is történik, de valaki elém lépett.
  - Igen, Niall? - néztem fel ragyogó kék szemeibe. Szinte elvarázsolt.
  - Figyelj, Hope, tudom, hogy most nem vagy épp a legjobb passzban, de... szeretném megkérdezni, nem szeretnél eljönni velem... valahova?
  Teljesen lefagytam, csak a hangjára tudtam koncentrálni, ahogy ott visszhangoztak az utolsó szavai a fejemben. Hirtelen megpillantottam az ablakból Harryt, ahogy Blake-hez hajol, ami a lehető leggyorsabban kijózanított.
  - Bocsáss meg - futottam az ajtó felé, majd úgy durrantam ki az ajtón, mint egy ágyúgolyó.
  - Neee! - ordítottam, de már láttam, hogy késő volt. Szerencsétlenségemre mindketten rámnéztek, de szerencsére abbahagyták, amit tettek.
 - Öö... én csak... Nem láttátok? Majdnem elesett az a biciklista! - mutattam az egyik irányba, követték a tekintetemet, de mikor látták, hogy senki sincs az uton, rosszallóan néztek vissza rám. - Nocsak, milyen gyorsan elhajtott... pedig meg tudtam volna rá esküdni, hogy a következő pillanatban felborul. De hát ilyen az élet, nem? - kezdtem el hátrálni a kapunk felé. - Egyszer fent, egyszer lent... - hátulról bedugtam a zárba a kulcsot. - Sosem lehet tudni... - amilyen gyorsan gyar tudtam, kivágtam a kaput, majd villámgyorsan berohantam a házba, és magamra zártam az ajtót.
  Puffogva vonultam fel az emletre, sikeresen nekiütközve anyukámnak.
  - Szia kicsim! - mondta. - Hol van Blake? Mégsem jött el?
  - De igen, eljött. - szürtem a fogam között a szavakat.
  - Hát akkor hol van?
  - Kérdezd a hülye... azt se tudom, mi a nevük, valami Odorless, vagy mi a szar... - kerültem ki anyukámat, és felrohatntam a szobámba.
  - Mi a faszért kellett találkoznom velük? Mi az édes jó kurva annyukért kellett felkeltenem az érdekődésüket? És Blake-nek? Mi a picsát akarnak Blake-től? Vagy tőlem? Eláltalán ki a faszok ők? - ordítoztam szétdobálva az asztalomon heverő filctollakat. Kinéztem az ablakon, a busz épp akkor hajtott el. Blake integett nekik, majd a ház felé vette az irányt. Dühösen hanyatt vágódtam az ágyamon. Felhallatszott a kapucsengő hangja.
  - Anya, légyszi engedd be. - kiabáltam le. A fejemre húztam a takarómat, mikor Blake belépett a szobámba.
  - Hope...
  - Hagyj békén.
  Nagyot sóhájtott.
  - Figyelj, nem tudom, hogy mi bajod van velük, vagy velem, de...
  - Nem - vágtam bele a szavába, és lehúztam a fejemről a takarót -, veled semmi bajom nins veled.
  - Akkor velük.
  - Igen, velük már van.
  - De egyszerűen nem értem miért. Kezdem az hinni, hogy te is olyan vagy, mint a többi Directionator, aki úgy ítélkezik fölöttük, hogy nem is ismeri őket.
  - Oké, figyi, fogalmam sincs, hogy mi a fene az a Directionátor, de én nem ítélkezek fölöttük.
  - Komolyan? Akkor jellemezd néhány szóban Harry-t.
  - Undok, öntelt, egoista... Oké, talán igazad van. De ezen már nem lehet változtatni.
  - Már hogyne lehetne? Ismerd meg őket, aztán majd ha...
  - És mi van, ha nem akarom megismerni őket? - vágtam megint a szavába. - Mi van, ha el akarom felejteni őket? Mit ne mondjak, eddig még nem igen segítettél ebben.
  - Oh, nemár... - ült le mellém az ágyra. - Nézd, én most úgy érzem boldog vagyok. Úgy, ahogy még máskor sosem. Ez az érzés most teljesen más, amit Harry iránt érzek. Én azt hiszem, szeretem őt. El tudod ezt fogadni?
  Fájdalmasan fintorogtam.
  - El tudod ezt fogadni? - tette fel újból a kérdést.
  Lassan beszívtam a levegőt, majd kifújtam.
  - Azt hiszem, meg kell próbálnom...
  - Köszönöm. - ölelt meg. - És... van még valami.
  - Igen?
  - Arra kérlek, hogy gyere el velünk holnap a fiúk koncertjére.
  - Ahh... - hunytam be a szememet.
  - Már túl sok?
  - Nem, nem, csak... igen. Ezt még meg kell gondolnom oké?
  - Rendben. - állt fel az ágyról. - Holnapig van időd. Hétre ottkell lennünk a házunkál, elvisznek.
  Bólogattam, mire egy apró mosolyt intézett felém, majd kiment a szobából.
  - Fúhhhh... - temettem bele az arcomat a tenyerembe. Nem tudtam, mi tévő legyek. Szükségem volt egy kis alvásra, az utóbbi időben valahogy sosem jött össze négy-öt óránál többet aludnom.
  Beálltam a zuhany alá, és élveztem, ahogy a meleg víz ellazítja az izmaimat. Szinte utáltam anyát, amikor megzavart azzal apró okozattal, amit figyelembe kellet vennem, hogy sok lesz a vízszámla. Ígyhát kénytelen voltam elzárni a csapot, és magamra öltenem a kitűnően kényelmes hálóigemet, amelyben az elalvás csettintésre ment. Az ágyamból még hallottam, hogy Blake bejön a szobába, majd egy-két perc múlva kimegy, de már nem foglalkoztam vele.
  Álmomban már megint visszatért az a fiú...